Irodalmi Szemle, 1970
1970/5 - Zahradníček, Jan: Versek
Ján Zahradníček az utolsó óra Kegyetlen szél süvít balról, málaszt, — tűröm kínban — formál, köszörűi. Ha szól majd az Or, e szél kiválaszt, pelyvát a tiszta búza közül. Az alázatos nádszál is sóhajt, fáradt zúgni az örök valót. Talán egyszer általam is szól majd, ami először általa szólt. Piros vessző bennem a vér, árván hajlik. A szép s a semmi határán madarak. Ot, elfutó kövek. Sárga este. Messze még az óra? Fölém roskad egy siető rózsa, öli sok rossz sző és gyűlölet. húsvéti gyertya a szabadban Nem lesz ez így sokáig — a fák zöld fUstje földre ömlik, a hópelyhek tisztasága ott lesz a virág szirmán, s hol patak folyt az üveg űrön át, levelet bontó tér hajtja fejét időm és időd fölé. A kereszt tövében kinyílt az ibolya, az erdő széle pokol tornáca, bokrában madár jajdul, torka hirtelen teremmé tágul, lombos szél s illat leng benne, míg újra— zöld csarnokként kongnak a napok köröttünk, a kalászokat arany vágy rázza, sirályok sikolyában, nedvek zuhatagában köszönetem zúg — szívemnél kés hegye fénylik. Ha fa lehetnék, hányaveti utaim helyett ég s föld közé feszített sikoly — Ha szél lehetnék, még hazátlanabb, mint amilyen most Ha eső lehetnék, s számtalan száj sötétje inna — Ha madár lehetnék, vállamon két szent, nyugtalan ággal kiáltások Lengedezz, szellő, versemből elő, gabonatáblák, hullámozzatok, s ti, táruló, szabad, fenséges utak, kígyózzatok szavaim között. Falvakkal, tornyokkal, jegenyefákkal beszórt síkságok, ti ha már bennem hely nem lesz, ringassátok nyugtalan eszméletemet, s ti, hegyek a horizont alján, az éden kútjai felé vonuló tevék, vigyetek engem is magatokkal. S te, ó, nap, lángolj a csendben munkáló kalászok hadai fölött, s te, lobogó sörényű szélvész, vágtass, hogy a csend burka megrepedjen, s a vihar madara égre röppenjen — Ott remegek elcsendesedve minden növény szárában, jajszavam majd a források, ágak s a csend edényéből dől ki, lángokban áll szerelmem, én az űr kincstárából merítem gazdagságom. Tőzsér Árpád fordításai
