Irodalmi Szemle, 1970
1970/5 - Tőzsér Árpád: A titok költői
Tőzsér Árpád a titok költői /Jan Zahradníőek és Vladimír Holan versei eléJ Hadd kezdjem közhellyel: a költészet „tudatlanságunkból“ táplálkozik, benne véges tudatunk sejti a végtelent. A tudományra épülő társadalom időről időre bezárkózhat (és bezárkózik) egy-egy gondolati rendszerbe, de a költészet köldökzsinórként a végtelenhez köti. S ha az ember egyszer majd ebben a kozmoszba akasztott disznóhólyagban megszerkeszti a tudás rezervátumát, ott a szobrászok valóban csak asztallábat s a költők rigmust faraghatnak. S nem büntetésből, mint Madách falanszterében, hanem azért, mert a tudás kizárja a végtelenről szóló egyetlen „ismeretünket“: a sejtést, s ezzel a költészetet is. Az ember a részlet evidenciájáért hajlamos feláldozni a végtelen titkát. S ezzel elérkeztünk ahhoz a kifejezéshez, amit a modern költészettel kapcsolatban olyan ritkán emlegetnek (talán éppen a titkot megfogni kivánó matematikai esztétika előtt szégyenkezve), de az itt következő két költőre (akiknek modernségéhez nem fér kétség) annyira jellemző: elérkeztünk a titokhoz. Jan Zahradníőek és Vladimír Holan költészete a mai cseh irodalom klasszikus értéke. Mindkét költő a századforduló táján született (Jan Zahradníőek 1960-ban megh.J, de a hozzávetőlegesen azonos nemzedéksorsból teljesen más és más világot bontottak ki. A két különvilág egyben közös: a titokban. Ortega y Gasset szerint „az ember dráma“, s élete „kozmikus esemény“. Ilyen drámának, kozmikus eseménynek érezzük Jan Zahradníőek költészetét. Zenéje a szférák zenéje, fénye a kozmosz oszthatatlan fénye, de valamiképpen úgy érezzük, hogy ez a zene és fény az emberből és az emberbe árad. „A külső alkalomnak egybe kell esnie a belső hajlammal, mint hogyha a költő a külső alkalmat maga teremtette volna. Így ugyanolyan igaz lesz, mint a szerelmi érzés, mint a tavasz életrehívta virág, mint a halál elleni építés öröme,“ — írta Paul Éluard. S így esik egybe Zahradníőek „belső hajlamával“ a kozmosz, a végtelen, s így lesz verseiben az újra és újra elbukó, szenvedő lényből egekig emelkedő győztes ember. A költő a világháború okozta lelki válságok, a börtön kínjai s a családi tragédiák ellenére is képes volt a „halál elleni építés örömét“ hirdetni, vagy ahogy egy versében írta: „hinni a remény ellenében“. S még koncentráltabban egy másikban (a Buzdításban): Mit nekünk, szívem, fájdalom! s hogy kín szántja a testemet! Barna szántókként reszketek fényben hullámzó tájakon. S ez a transzcendens kitárulkozás az a pont, ahol az ismert részlet az ismeretlen titok (végtelen) teljességével érintkezik. S Zahradníőek költészetében ez a pont (kimondva vagy kimondatlanul) a halál, az a fényforrás, amely hirtelen gyúl ki s minden
