Irodalmi Szemle, 1970

1970/5 - Tőzsér Árpád: A titok költői

irányban fényt szór, örök jelenidejű holtpont, amelyen a véges a végtelenbe átbillenni készül. — S itt lehetetlen nem Rilkére gondolnunk. Rilke (akivel ZahradníCeket egyébként zenéje, verseinek belső fénye, formakultúrája is rokonit ja) halálfilozófiája szerint kell a halálra úgy nézni, mint az élet kiterjedésére: „negáció nélkül“. Ilyen filozófiából táplálkozik Zahradníček „remény elleni hite“, verseinek életet, ifjúságot, szerelmet, alkotást dicsérő himnikussága is.

Vladimír Holannak, a mai cseh költészet másik nagy alakjának a műveiben nyoma sincs ennek a himnikusságnak. Az ő költészete is a titok jegyében fogant ugyan, sőt a halál is központi „témája“, de verseiben a titok (a végtelen) a „falak“ végtelen sorából áll, s éppen ezért nem szabadságunkra, hanem szabadságunk problematíkussá- gára döbbent rá bennünket, s itt a halál sem a fénynek, hanem a fény hiányának a forrása. Zahradníöek tragikus optimizmusával szemben Holan Szókratész, a kételkedő, ha emez Ádám, ő a mindent megkérdőjelező Lucifer. Versei mégsem logikát másoló épületek, hanem egymásra rétegződő 'kegyetlen metaforák, darabos emjambe- ment-ok, költői licenciák, amelyek valamiképpen a hiányt árasztják magukból, és sohasem lehet tudni, hogy tátott szájukkal a következő pillanatban milyen újabb hiányba harapnak. Holan verseit nem lehet „kiszámítani“. „A géniusz — hiba a rendszerben“ — mondta Paul Klee. Holan rendszerei „hibásak“: képes hűtlenül elhagyni egy képét, hogy a következő sorban — térbeli, anyagi vagy oksági kapcsolatoknak fittyet hányva — teljesen új irányba kanyarodjon. Számára ugyanis nem a rendszer (a dolgok képbe fogása), hanem a genezis („idő az időben“) a fontos. Itt nincs zene, nincs osztatlan fény, nincs öröm, csak hasított, kegyetlen, sokszor drasztikus képek, a fogalmak szárazon zörgő váza, születő gondolat, falakról hideg koppanással visszahulló kérdések vannak. De ezek a falak mégsem a bezártság, hanem inkább az ellentmondások szimbólumai, mert az „eljövendő téglákból épültek":

Ez itt fal... Fal, melynek fénye, a visszhang csupasz léptének átellenében, az öl bál felére esik. Lángolva lehet kitérni előle. Kihúnyva azzal zárfa ki magát, hogy kizár hatatlan,

S mégis szívesen reá támaszkodsz, mert nem a soros, de eljövendő téglákból épült.

(Másik fal)

Míg a konkrét fal képzetétől a „visszhang csupasz léptén“ s az „öl bal felére eső fényen“ keresztül eljutunk a felismerésig, hogy itt a tudatot állandóan megtermékenyítő végtelenről van szó, amely vakító fényével csak akkor nem „dől ránk“, ha magunk is „lángolunk“, s hogy ez a fal a falak záró természetének ellenére is a jövőnk, mert „eljövendő téglákból épült“, addigra megéltük az időt, pontosabban azt az einsteini téridőt, amelyben az idő és a tér az anyag mozgásával egyenlő. S itt megintcsají Kleere kell utalnom (nem véletlenül említettem az előbb sem), akinek képeit nézve szintén ez a genezis a legfőbb élményünk. Gondoljunk a „Színdbád a tengeren“ című fantasztikus vígopera harci jelenetére, amelyen a sötét térfélen álló Színdbád a fényben úszkáló cápákkal vív. Ö maga „lángol“, szeme a fényhez van szabva, tehát a fénybe törekszik, ahol cápák várják. De a fejét már nem a fájdalom torkához szabták. — íme, a Holan-versek végtelen (titok) felé törő mozgása és tragikuma.

Jan Zahradníček és Vladimír Holan tehát a titok felé induló és indító költők. Az itt következő szerény (életművükhöz viszonyítva szinte sértően szerény) válogatással nem bemutatni akarjuk őket a magyar olvasóközönségnek, csak a figyelmet akarjuk felhívni rájuk.