Irodalmi Szemle, 1970
1970/5 - Knap, Josef: A megmaradt lovak útján
„Vagy a túráinkban, a gyermekeinkben. Ha majd ők azt mondják, hogy helyesen tetted.. „Találok bírót közelebb is“ — mondta a diák, s csak most vette le kezét az öccse térdéről. Talán a lelkiismeretére gondolt Nem fogalmazta meg pontosan. Az erdő mellett a fogolytetemek elárvultak. Az ünnepi rakéták fénye nem hagyta őket nyugodni, arcuk ki-kiemelkedett a sötétből. A bosszú, a remény s a megváltás színes fényei: a vörös, a zöld és fehér felváltva időztek rajtuk. A foltos egyenruhák a múlandóságot idézve belevesztek a homályba, az emberi arcok és kezek azonban világítottak. A testről leválni látszó kezek talán Linz vagy Wartburg felé mutattak, mintha egy utolsó erőfeszítéssel távoli gyermekek után nyúltak volna. A rakéták sivítva égre vágódtak, felgyúltak, s aztán kihunytak. A tűzijáték egész éjszaka tartott. Reggel kezdődtek a hétköznapok. A répát benőtte a gyom, egyelni kellett. A falusiak szétszéledtek a mezőkön. Meggörnyedve vagy térden araszolva haladtak fordulótól fordulóig, minden egyes hajtással külön bajlódtak, hogy élhessen. „Idővel ezt a munkát Is gépesítik — szólt az agronómus. — Nem lesz szükség a kézi egyelésre. A fejlődés két irányba halad: vagy részben sterilizálni fogják a répamagot, s csak az egyetlen szükséges csíra kel ki, vagy géppel levagdossák a felesleges hajtásokat.“ Az agronómus fia már előrefutott a házig. Eleget hallgatta már őket. S hiába hallgatta. Mert tulajdonképpen miről is beszélgettek? A nagy, fűvel benőtt üres udvaron ott állt az állatorvos Fiatja. Az udvar, mióta a pajtát lebontották még tágasabb lett. A lakóház új homlokzatot kapott. „Mennyit fogyaszt a Fiat?" „Lényegesen kevesebbet, mint a Wartburg.“ Az egykori istállóban a száraz, valamikor ganajos hídláson rosták és szecskáskosa- rak hevertek egymásra dobálva. Még nem hányták őket tűzre. S volt itt néhány gyümölcsösláda és grapefruitos pléhdoboz is, meg egy répavágó. Egy negyedszázada mág élő, most már felesleges, eladhatatlan tárgyak. Eddig még nem tudtak megszabadulni tőlük. Szélesebbre kellett vágni az istállóajtót, a gépkocsinak nagyobb nyílás kellett, mint az apjuk lovainak. Tulajdonképpen nem is istálló, hanem garázs volt már ez. Az agronómus Wartburgja, a Fiat mostohatestvére, kényelmesen elfért benne, volt hely bőven. Lassan befejezték az istálló-garázs szemléjét. Megboldogult apjuknak is mindig az volt az első, hogy az istállóban szétnézzen. A tiszta, trágyadomb nélküli udvaron át a lakóház felé tartottak. A szobákon sokkal nagyobbak voltak az ablakok, mint akkor, mikor a diák halott apját látta mögöttük. De így a helyes. Több fény kell! Mielőtt az ajtóhoz értek volna, az állatorvos feltekintett a ház új homlokzatára. „De még mindig nem beszéltük meg: elévültnek tekinthető-e valami az ember lelkében egyáltalán?“ Ford. T. A.
