Irodalmi Szemle, 1970
1970/5 - Knap, Josef: A megmaradt lovak útján
„Már meggondoltam.“ „És az apja?“ „Öt hagyják békében.“ Magán érezte a még élő foglyok tekintetét. Lábukhoz az erdő szélső fái halvány árnyékot terítettek. Talán sejtették, miről van szó, hogy az egyikük élete ettől a fiatalembertől függ. Némelyikük szemében a remény apró tüzei villogtak, mások tompa várakozással bámultak maguk elé. Ezekben a szemekben már a földi létezés utolsó pillanatai tükröződtök, gazdáik a lét és nemlét határán álltak, már nem volt bennük se gyűlölet, se félelem, se remény, az élet utolsó érzései is kihunytak bennük. De te — te élni fogsz, s az itt láttottak tudatával fogsz élni, mondták neki ezek a szemek. Elfordult. Ogy állt ő is, mint valami fogoly, egyedül egy idegen táborban. Mintha évszázadokat ment volna visszafelé az időben. Idegen hangot hallott a háta mögött: „Nem akar lőni? Lehet, hogy ő is velük tartott. Közéjük kell állítani.“ Érezte, hogy egy kéz megragadja a karját, és az erdő felé tolja. Rácsapott a kézre. Elsötétült előtte a világ -r és kilépett. Zúgott a feje, amint a mezei árikot átugrotta, s megállott oldalvást. Ogy zúghat a feje a fuldoklónak, mikor összecsap fölötte a víz, már félig eszméletlenül hallja, amit hall; most valószínűleg elér ahhoz a felismeréshez, hogy mit jelent az apjáért meghalni. „Emlékszem — szólt az agronómus —, hogyan másztam át a kórház kerítésén, egyik kezem szabadon, másik a nadrágtartóm mögé erősítve, hogy estére hazaérjek. De legtisztábban arra emlékszem, hogy téged majdnem agyonlőttek. S agyon is lőttek volna, ha néhányan a józanabbak közül nem állnak a pártodra. Mi volt ott, úristen! Mikor a tébolyból magúikhoz tértek, elszéledtek etetni, istállót takarítani. Akárcsak mi. Emlékszel, ahogy ültünk a jászol szélén, s te azt kérdezted, hogy mindezek után vajon hogy mernek az emberek állataik szemébe nézni." „Ogy volt valahogy!“ — bólintott az állatorvos. „Arról beszéltünk, illetve csak te beszéltél, hogy vajon elévülhet-e valami az ember lelkében?“ „Valamiről még nem beszéltünk — fordult a még mindig izgatott diák a jászol szélén ülő öccséhez. Látszott rajta, hogy abrakkészítés közben csak ez a kérdés foglalkoztatta. — A te véleményed szerint, ha már itt tartunk, vénasszony az, aki a fogoly életét, egy német hadifogoly életét megkíméli?“ Bekötött kezű öccse egy kis ideig hallgatott, aztán kitérően válaszolt. „Arra kell gondolnod, mi minden nyomja lelkiismeretüket.“ „Éppen ez az! Lehet, hogy ezek éppen ártatlanok abban a dologban, amiért fizetniük kellett.“ „Lehet, hogy egy másik falu lakóit irtották ki. Lényegében egyformák.“ „Ök is ezt gondolták rólunk. S így könnyebben ment nekik a gyilkolás. Mint nekünk most.“ „Azért ez mégis csak különbség; nem ml kezdtük.“ „Csak követjük őket. S a vége... mikor lesz így mindennek vége?“ „Az utolsó szó a puskáé.“ A fiatalabb fiú nem nézett a diák arcába. Egy szalmaszálat vett egészséges kezébe. „Az ember nem felejthet — mondta aztán —, égre kiáltó, amit velünk tettek. Azok a gyilkosságok, vérengzések, a kihallgatások szörnyűsége ...“ „S ahol az erőszak, ott a hazugság is: tudom. Mégis, mit gondolsz?“ „Én ... én agyonlőttem volna.“ Kibújt hát a kisebb fiú véleménye a homályból. A csend mintha különválasztotta volna a szót az istálló terétől. Az állatorvosnövendék meg sem mozdult, csak az öccse térdén nyugvó keze rándult meg, elárulva, hogy ml játszódik le a lelkében. „Akkor, azt hiszem, már csak az apámban bízhatok. Ö biztosan jóváhagyta volna, amit tettem.“
