Irodalmi Szemle, 1970

1970/4 - Ordódy Katalin: Búcsú és érkezés közöltt

épületek akkori stílusában. Jellegtelen, a mi környezetünkbe is feltűnés nélkül beleilleszkedne. Miután kilihegtem magamat, a szívélyes közlekedési rendőrök és nem kevésbé szívélyes járókelők útmutatásának segítségével végül célomhoz érek, és befordulok a török újságíró-szövetség csupa üveg palotájába. Igazolványom itt is elvezet a megfelelő emberhez. A megfelelő ember 'magas, karcsú, szőke és kék szemű, tehát a „rendhagyó“ törökök típusához tartozik.

Azt a titkot szeretném megtudni tőle, merre fekszik Rodostó, mert a térképen nem találtam. A Rákóczi idején még görögös hangzású városnév természetesen eltűnt már, feledésbe ment, és csupán a török elnevezés használatos.

Rákotyi — rágódnak, törik a fejüket a közben odagyűít török kollégák is, és egy kis restelkedést vélek felfedezni az arcukon, hogy a nagy magyar szabadság- harcosról alig-alig hallottak, és azt sem tudják, hol a palotaműzeum, amelyre pedig alig néhány éve a Magyar Népköztársaság kormányküldöttsége emléktáblát helyezett el.

Végre mégis kisütnek valamit, és a térképhez vezetnek. Mutatják, éppen útba esik, ha, amint említettem, Isztambulból vonaton Izmirbe akarok utazni. Mereszt- getem szemem az anatóliai városra, amely mellett megállt kollégám mutatóujja, aztán megrázom a fejemet.

— Nem, ez nem lehet Rodostó.

— De hát miért? — néz rám a kolléga csodálkozva, hogy egyszeriben milyen tájékozott lettem.

— Annyit tudok, hogy Rodostónak a Márvány-tenger partján kell feküdnie — s belső füleimmel hallom a verssort: „Egyedül hallgatom tenger mormolását...“

Újabb tanácstalanság. Aztán kapcsolják a magyar konzulátust. Bemutatkozom, és megmondom, miről van szó.

— Rodostót most Tekirdagnak hívják — válaszolt valaki roppant röviden, mintha attól félne, hogy ez a csehszlovákiai magyar író — isten ments — még valami mást is akar.

Alig van időm kimondani a köszönömöt. — Kérem — feleli —, és gyorsan leteszi a kagylót. Azon tűnődöm magamban, ha francia, szovjet vagy angol érdeklődött volna Rodostó után, akkor is ilyen lakonikus rövidséggel válaszolt volna-e az illető.

Van-e még valami óhajom, érdeklődnek udvariasan. Ö, hogyne volna, hogyne lenne, de hát az engedélyezett két hét olyan rövid idő, nem kerülhet sor mindenre. De talán még egyszer megfordulhatok egy derviskolostorban, Efezosz, Bergama és Aszklepion után látogatást tehetek a vad kurd hegyek között, s többet láthatok a turistáknak szánt látnivalókból, mint ez alkalommal.

Délután még egy rövid látogatás a Kapali Marsiban, azaz a fedett bazárban, ahol egy fényes sárgaréz, színes kövekkel ékesített hüvelyű kis yatagant veszek. Húsz lírát kérnek érte, szokás szerint alkudni próbálok, és ez sikerül is néhány líra erejéig. Török kísérőm, aki eddig nem szólt bele az üzletkötésbe, most megszólal.

— Tíz líra az egész, ez az ára, különben a nyakadon marad.

Az árus kellemetlenül meglepődik, és mivel látja, hogy nem idegennel van dolga, elszontyolodva, de minden további huzavona nélkül tíz líráért ideadja a tőröcskét. Kísérőm láthatólag büszke, hogy 6—7 lírát megtakarított számomra.

Elzarándokolok még a kék mecsetbe, és megfürdöm a szűzi kék színek hűvösében. Ezernyi árnyalatban tükrözik az ég, a tenger, a virágok kékjét, s az egyetlen szín változatainak hullámzása elszédít, megigéz. Igen, készültem a kék gamiból, a Topkapi Sarayból, a Kapali (Jarsiból, az Aranyszarv-öbölből, mégis minden az újdonság friss erejével rohamoz meg és vesz le a lábamról. Nem tudom összefogni, számon tartani, amivel e rövid néhány nap elhalmoz, s amelyhez éppúgy hozzátartozik Vilmos császár ajándékkútja, mint a Zoóban egzotikus állatként csodálóktól körülvett, gondtalanul turkáló rózsaszín malackák szívderítő látványa.

Reggel felülök a tekirdagi autóbuszra. A távolsági buszokon sokkal kultúráltabban lehet utazni, mint nálunk. Különös szokás, hogy a sofőr ülése előtti ablakot rendszerint kis függönyfodor díszíti, hogy lakályosságot, otthonosságot teremtsen a kocsiban. A két, egymást időközönként felváltó vezetőn kívül egy stewardess is szolgálatot teljesít, és az autóbusz hűtőszekrényében tárolt vízzel bármikor ellátja a szomjaző- kat. Azonkívül egy üveg üditöszörpöt, kekszet, süteményt, esetleg rágógumit mindé”.