Irodalmi Szemle, 1970

1970/1 - Kardos István: Az értelmiség történelmi kialakulása

polgárokat is, uralkodóosztálybelieket is. Igaz, hogy az arányok államonként jelentősen különböztek, de ez mit sem változtat azon a tényen, hogy a szellemi alkotás nem az uralkodó osztály privilégiuma volt, sőt, éppen ellenkezőlegT a rabszolgatartó számos ókori társadalomban nem tartotta méltónak magához a művészi alkotást vagy a tudományos elmélkedést. Arnold Hauser „A művészet és az irodalom társadalomtörténete" című kiváló munkájá^an^azókorľTcelet művészetét elemezve írja: „Igaz, Egyiptomban ismerjük főépítőmesterek és főszobrászok nevét, és ők magas rangú udvari hivatalnokokként különös társadalmi megbecsülésben részesültek. Általában azonban a művész jelentéktelen kézműves marad és legfeljebb műveinek készítőiéként, nem pedig személyiségként becsülik. Csak az építőmester esetében lehet szó a szellemi és a fizikai munka szétválasztásáról; a szobrász és a festő nem egyéb, mint kétkezi munkás. Hogy Egyiptomban mennyire alárendelt a képzőművész társadalmi helyzete, arról a legpontosabb képet a tudós írnokok iskolakönyvei adják, akik megvető hangon beszélnek a művész „banausziájáról“, mesterember voltáról. Az írnok tekintélyével összehasonlítva a festő és a szobrász, különösen az egyiptomi történelem korábbi korszakaiban, nem áll nagy becsben.“'7 Nem kétséges, hogy a tudományok művelőinek presztízse is fölöttébb ingatag volt az ókorban. És ez szerintünk egészen természetes, hiszen az értelmiség mint reteg a kialakulás korszakát éli. Például az ókori Görögországban az orvosi tevékenységen kívül még alig tekintettek más értelmiségi munkát normatív foglalkozásnak, s legfeljebb az építészek képeztek még kivételt. De a többi értelmiségi tevékenység a köztudatban még nem foglalkozásként él, nem véletlen, hogy Szókratész csúnyán megrója és kineveti a szofistákat azért, mert az oktatásért díjat szednek. Az értelmiségi tevékenység többnyire „szabad foglalkozás“ volt. Ez viszont föltételezte, hogy az uralkodó osztály bizonyos szociális teret biztosítson a tudományok és művészetek művelőinek. Nyilvánvaló, hogy ezt csak bizonyos szolgáltatás ellenében tette. „Az udvar és a teimplomgazdaságok kézművesei és művészei a népből származtak ugyan, de mint a felső réteg művészete létrehozóinak alig van valami közük saját társadalmi osztályuk világnézetéhez. A művészet iránt érdeklődő közönségként a vagyon és a hatalom kiváltságaiból kirekesztett nép az ókori keleti zsarnokságokban éppoly keveset vagy még kevesebbet számított, mint a későbbi történelmi korszakokban.“8 Amint az ismeretes, Görögországban és Rómában az alkotó tevékenységet a dicsőség etikai fokára emelték (lekicsinyelték, megvetették, de mégis tisztelték), ami hovatovább nemcsak babérkoszorút, hanem több-kevesebb pénzt és udvari tisztségeket is jelentett. Az ókori Kínában az értelmiségi funkció az államapparátusban betöltött hivatalnoki állással párosult. Szinte valamennyi ókori társadalomban azt látjuk, hogy az értelmiségi tevékenység nagyon bonyolult körülmények között és lassan tudott önálló szakmai tevékenységgé válni. Sőt mi több, még a középkor sem mentes ettől a kezdeti jelenségtől. .Szá- mos középkori tudósnak koTostorbi~keilett vonulnia, vagy az uralkodó kegyeibe kellett feltornáznia magát ahhoz, hogy szellemi alkotó munkát végezhessen. Nem véletlen, hogy a középkor számos értelmiségi gócpontja a kolostorokban és az uralkodóház udvaraiban alakult ki.

De vajon mindebből szabad-e arra következtetnünk, hogy az uralkodó osztály és az értelmiség egy és ugyanaz?! Szó sincs róla, ezt nem állíthatjuk. Az értelmiség már ezekbein a társadalmakban is viszonylag önálló társadalmi réteg volt, legfeljebb közéleti legitimitása hiányzott még. És ezen mit sem változtat az a tény, hogy számos értelmiségi közvetlenül az uralkodó osztályból verbuválódik. Ennek nyilvánvaló okai vannak. Mindenekelőtt azt kell figyelembe venni, hogy a szellemi alkotás jellegében magas fokú humanizált emberi tevékenység, a szellemi alkotás nagy -lehetőséget kínál fel az emberi személyiség kibontakozására, ezért mindig megvolt a maga sajátos vonzóereje?

6 Arnold Hauser, A művészet és az irodalom társadalomtörténete, I., II. Gondolat, 1968. (A mű eredeti címe: Sozialgeschichte dér Kunst und Literatúr.)

7 Uo. 27. o. — kiemelés tőlem.

8 Uo. I. k. 37. o

9 A munka humanizációs foka egyrészt abban mérhető, hogy a „szubjektív én“ és a „szerep én“ közötti viszony harmonikus-e, másrészt a személyiség fejlődési, illetve kibontakozási lehetőségében. Tudvalevő, hogy a szellemi alkotás magas fokú internalizáltságot (belső, lelki azonosulást) igényel .ezért a köztudat meg is szokta különböztetni a hivatást a foglalkozástól. Ezért állítható, hogy az értelmiségi munka a leghumanizáltabb emberi tevékenység.