Irodalmi Szemle, 1970
1970/1 - Kardos István: Az értelmiség történelmi kialakulása
E jelenség másik vonatkozása pedig az, hogy az értelmiségi tevékenység, bármilyen jellegű volt is az, viszonylag mindig jelentős anyagiakat kívánt, ilyképpen a módosabb származás kedvezőbTETkörülményeket biztosított egy-egy tehetség kibontakozásához. Más elbírálás alá tartozik az a kérdés, hogy az értelmiség milyen tartalmú kapcsolatban volt az uralkodó osztállyal. Úgy látjuk, hogy két szélsőséges megítéléssel kell megbirkóznia annak, aki az objektivitás igényével nyúl e problémákhoz. Mindenekelőtt vissza kell utasítani azt az ortodox nézetet, mely szerint az osztálytársadalmak értelmisége a mindenkori hatalom föltétlen kiszolgálója volt. Hiszen jól ismert eseteTTszazai éppen valami Tnást bizonyítanak; számos filozófus, író, pedagógus, természettudós, művész ellentétbe kerül kora társadalmával, tudományos, művészeti felfogásával. Sőt mi több, gyakran még azok is, akik nagyon őszintén próbáltak tanácsaikkal jő szolgálatot tenni a hatalomnak, kegyetlen visszautasításban részesültek. Gondoljunk pl. Plátonra, aki a tökéletes uralkodásra tett tanácsaiért rabszolgasorsra ítéltetett. Machiavelli élete végéig nyomorgott, pedig Olaszország egyesítése érdekében tett szolgálatait Illett volna honorálni a hatalomnak. Hobbes, az abszolút monarchiák nagy teoretikusa hosszú évekig száműzetésben élt. Pedig ők még nem is számíthatók a hatalom igazi ellenlábasai közé. Ebben aligha lehetne Giordano Brúnóhoz, Ján Húshoz, Rousseau-hoz, Puskinhoz, Petőfihez vagy Marxhoz hasonlítani őket. A másik szertelen szélsőség is alaposan elveti a sulykot. Ugyanis azt bizonygatja, hogy az értelmiség mindig, minden körülmények között ellenzéki, az adott társadalmi'višzo- ňýo'k töltetlen bírálója és~tag5(Iój.a.lu Ez a magatartás állítólag azzal kapcsolatos,”hogy az értelmiség a mindenkori haladás letéteményese és reprezentálója. Talán nem szükséges különösképpen áz értelmiségcentrikus felfogás alaptalan túlzásait cáfolni, elégséges, ha mondjuk csak olyan nagy szellemi óriásra gondolunk, mint Goethe. Hiszen a hatalom kegyeltjeként alkotta meg halhatatlan műveit. Megítélésünk szerint ez az etikai veretű szemlélet akkor kezd igazán veszélyessé válni a társadalomelmélet számára, amikor klasszifikáló kritériumként is alkalmazzák. E felfogás ellenében szellemesen jegyzi meg Jindfich Srovnal cseh szociológus: „Egyet lehet érteni azzal, hogy Emilé Zola értelmiségi volt, míg Barrés csak házőrző kutya, de nehezen érthetünk egyet azzal, hogy csak A. Camus vagy J. P. Sartre értelmiségi, R. Áron pedig csak fizetett csaló. A dolog a valóságban bonyolultabb.“11 Ügy véljük, hogy az értelmiség társadalmi magatartásának megítélésében nem mellőzhető a szellemi alkotás pszichológiai háttere. A szellemi alkotás ugyanis nonkonfor- mista. Ez nenTartaTában az értelmiség társadalmi magatartását jelöli, hanem azt a "Tényt” hogy az új szellemi alkotás csak mindig valami ellenében születhet, különben értelmét veszítené. Vagyis az alkotó értelmiségi okvetlenül igényel egy bizonyos szabad teret (azt a bizonyos „archimedesi pontot ), amelyben megfogamzódhat a nóvum. Ez a szabad tér képezi az alkotás nonkonformizmusának fundamentumát. A probléma másik oldalát a hatalom pszichológiája képezi. Nem kétséges, hogy az osztálytársadalmak politikai hatalma a nyáj-erkölcsöt, a föltétlen lojalUasLa_konfor'mlzmust igényli. Következésképpen nem túri a szellemi alkotás nonkonformizmusát sem, ha saját 'hatalma veszélyeztetését látja benne. De ténylegesen csak akkor, ha a szellemi tevékenység mögött az ellenfelet véli fölfedezni. Más esetekben viszont megfér egymás mellett a kettő. Sőt, nem egy esetben a hatalom és bizonyos értelmiségiek kölcsönösen támogathatják is egymást, ami egyben annak bizonyítása is, hogy esetenként a szellemi alkotás nonkonformizmusa hatalom védte bensőség is lehet. Az emberi társadalom története azt igazolja, hogy az értelmiség politikai magatartásban mindig megoszlott; voltak, akik a hatalom oldalán álltak mások viszont a hatalom ellenzékeként tevékenykedtek. Nehéz lenne számokkal bizonyítani, de úgy véljük (legalábbis a legnagyobbak számbavevése ezt igazolja), hogy az utóbbiak voltak többen. Meggyőződésünk, hogy az értelmiségnek nincs szüksége fogadatlan prokátorokraV min- denféle misztifikáció csak torzíthatja a valódi kép tudományos tükrözését. Kritikátlan 10 Ilyen és ehhez hasonló nézetekkel gyakran találkozhattunk a közelmúltban Csehszlovákiában is. Lásd a Csehszlovák írók Szövetsége IV. kongresszusának anyagát. (IV. Sjezd Svazu českosloven. ských spisovatelú, Čs. Praha 1967.) 11 Jindfich Srovnal, Pfíspévek k problematice inteligence. Véda, škola, praxe. 1966. 4. 9. o.
