Irodalmi Szemle, 1970

1970/3 - Janics Kálmán: Forgószelek nyomában

nem került sor, a békekonferencia csak jóváhagyta a Négy Nagy javaslatát. A különbség pedig kétirányú: egyrészt Párizs Trianonnal szemben lehetővé tette az elnyomó osztály felszámolását, egyben utat nyitott a demokratikus fejlődés felé az egész Duna-térségbe:i, ez a vonása haladó a trianoni szerződéssel és az egész versailles-i rendszerrel szemben. A másik különbség pedig az, hogy az 1946. évi párizsi békeszerződések a nemzetközi jogalkotás szempontjából a győztes államok területén sorsukra hagyták a nemzeti kisebbségeket, szemben a versailles-i rendszerrel, mely mégiscsak létrehozott bizonyos -egyezményeket a nemzeti kisebbségek védelmére. Ebből a szempontból az 1946. évi párizsi békeszerződés reakciósabb, mint a trianoni diktátum. Ezt abban az esetben is ki kell mondani, ha Csatári eleve „nacionalista hírverésnek“ bélyegzi a nemzetközi jogvédelem teljes hiányának az elmarasztalását a győztes államokban. Pedig éppen a magyarság rovására létrejött trianoni területi elrendezés követelte volna meg az etnikai helyzet leméréséből a nemzetközi jog hatékony védelmét.

De még ha lettek volna is deklaratív jellegű határozatok, a történelmi tapasztalat arra tanít, hogy az elvek meghirdetése még nem azonos a kisebbségvédelemmel, közvetlenül a háború után pedig ezek az elvek is hiányoztak. Mi, szlovákiai magyarok meg éppenséggel humorisztikusnak találjuk, ha valaki azt állítja, hogy velünk az 1945 utáni években demokratikusabban bántak, mint 1920 után, gondolunk a három és fél éves teljes jogfosztottságra, amit az 1946. évi párizsi békekonferencia sem kifogásolt. És ha azóta az Egyesült Nemzetek Szövetsége nem alkotott volna nemzetközi érvényű jogszabályokat az emberi és nemzetiségi jogok védelmére, és ha a munkásosztály nem vette volna át a politikai hatalmat, hogy a nemzetiségi kérdéseket is megoldja, akkor pusztán a — Csatári szerint magasabban demokratikus — párizsi békeszerződések alap ján a magyar kisebbség teljes jogfosztottsága még ma is fenntartható lenne, anélkül, hogy beleütközne a békszerződés bármely cikkelyébe. A békeszerződések ugyanis csak a legyőzött államokat, köztük Romániát és Magyarországot, kötelezték az emberi jogok tiszteletben tartatására, a győzteseket nem. (Amikor a dél-szlovákiai magyar kisebbség ezreit telepítették át a cseh-morva területekre, egy képviselő megkérdezte Londonban Mayhew külügyi államtitkárt, hogy Nagy-Britannia kormánya tesz-e valamilyen lépést ebben az ügyben, az államtitkár így válaszolt: A csehszlovákiai magyar kisebbség áttelepítése Csehszlovákia más területeire nem ellenkezik a Párizsban Magyarországgal aláírt békeszerződéssel. (Čas, 1947. I. 17.)

A párizsi békeszerződés nem tudott felzárkózni ahhoz a fejlődéshez, mely Kelet- Európában indulóban volt, ezért ember- és kisebbségvédelmében nem lehet egy demokratikus irányzat rendszereként felfogni. Valami hasonló ellenpólusképpen, mint ahogy a versailles-i rendszert reakciós érdekszövetségnek nyilvánítja a történetírás: ■ a trianoni szerződés nem azért imperialista jellegű, reakciós, mert a magyar hegemóniára alapozott sok nemzetiségű Magyarországot megsemmisítette, illetve a megsemmisülést szankcionálta, és nem is önmagában azért, mert magyarok millióit más államokhoz csatolta, hanem azért, mert egy reakciós nemzetközi rendszer része volt“ — írja Galántai József.8

Csatári Dániel a békeszerződéseket burkoltan az osztályszempontok és az emberi jogok bajnokává avatja, pedig csak elő kell venni a békekonferencia anyagát: mindenütt kizárólag a nemzeti érdekek körül forogtak az állásfoglalások.

A magyar bűntudat olyan méretű megrajzolása, amilyennel Csatári Dániel kísérletezik, szükségképpen állandósítja az ala.csonyabbrendűségi érzéseket. Viszont a szomszédos román nemzet érdekeit igyekszik úgy csoportosítani, hogy sikeresebben építhesse be az emberi haladás megfogalmazásába. A kellemetlen kérdésekhez kettős erkölcsi mértékekkel közeledik. Azt a tényt, hogy a besszarábiai és a dobrudzsai területváltozást a békekonferencia jóváhagyta, az észak-erdélyit pedig elvetette, kizárólag a magyar rendszer negatív kvalitásaival igyekszik megmagyarázni, holott a párizsi békekonferencia csak visszatörvényesítette a trianoni területi elrendezést, ami a győztes hatalmaknak már 1941-ben elhatározott szándékuk volt. Mást nem is várt senki; az 1946-os elnagyolás azonban jobban is sikerülhetett volna, ha a nemzeti kisebbségek jogait rendszerbe foglalják, mert a dunai államok életét csaknem kétszáz éve éppen a nemzetiségi kérdés keserítette meg.

8 Galántai József: Magyarország az első világháborúban. 344. o.