Irodalmi Szemle, 1970

1970/3 - Janics Kálmán: Forgószelek nyomában

A békekonferencia elvi álláspontja a magyar kérdésben a trianoni legitimizmus volt, nem pedig valamiféle büntetőhadjárat a magyar nép ellen azért, mert reakciós kormányzati rendszerétől (melyet különben az antant és a szomszédok varrtak a nyakába 1919-ben) nem tudott megszabadulni. A magyarság híre a világban 1946-ban a lehető legrosszabb volt, amit eléggé bizonyított az is, hogy a békekonferencia magyar területi bizottságának egyetlen kiküldöttje sem tette magáévá a magyar külügyminiszter ellen- javaslatát a nagyhatalmi béketervvel szemben. (Gyöngyösi külügyminiszter előbb 22 000 km2-nyi területre támasztott Igényt, javaslatát később 11000 km2-re, majd 4 000 km2-re csökkentette.) Az elszigeteltség nem volt összefüggésben Magyarország belső állapotának múltjával vagy jelenével, inkább a nemzetiségi kérdés megvitatásától való iszonyo-, dásból következett, amiben nem kis része volt annak is, hogy a hitleri politika a nemzetiségi kérdés minden fölvetését lejáratta.

De még egy fontos tényező érvényesítette hatását. Felvonult a magyarellenes érdekeltség félévszázados propagandája, mely eszközeiben nem volt mindig válogatós. A második világháború alatt legfőbb irányítója Beneš és környezete. Hogy milyen mértékben tudta befolyásolni a politikailag képzett briteket is, arra nézve éppen elegendő bizonyíték Compton Mackenzie Dr. Beneš című könyve, melyben a trianoni békeszerződéssel kapcsolatban így ír: „A Magyarországtól elcsatolt nem-magyar utódállamokban a magyar lakosságnak talán 15 százaléka élt."9 Ezzel szemben a szomszéd államok hivatalos statisztikája szerint is 1920-ban az összmagyarságnak 27 százaléka került a szomszédos államokhoz. Nem kétséges, hogy a szerző Benestől szerezte be magyar vonatkozású értesüléseit.

Csatári történelemszemlélete túlméretezi a helyi mikrojelenségeket, ugyanakkor eltekint döntő jelentőségű nemzetközi mozgalmak és jelenségek megtárgyalásától, így nála a nemzetközi fejlődést ténylegesen meghatározó mozzanatok a színfalak mögött maradnak. Az ilyen irányított mennyiségi deformálás összesített eredménye a tényleges helyzetkép minőségi torzulása lesz, mert a helyi jellegű negatív jelenségek akkor is abszolutizálódnak, ha a szerzőnek sem ez a szándéka. Határozottan hibás szelektálásnak kell tekinteni, hogy nem tér ki a magyar-román vitára a békekonferencia napjaiban, így a „forgószél“ csetepatéjának nemzetközi jogi elrendezése már leszakad az események összefüggő láncolatáról, a deiklaratív jellegű befejező optimista helyzetfelmérés pedig egy meg nem tárgyalt kész helyzetből kénytelen kiindulni. Igaz, hogy a könyv címe maga is csak 1945-ig ígéri a „forgószél“ kavargásának a tárgyalását, de a békekonferenciával mégiscsak foglalkozni kellett volna.

A végsőkig tartó csatlósállapotot Csatári Máraitól vett idézettel jellemzi: „...meg hosszabbítják néhány héttel életüket, ... lázasan csomagolnak, ... itt egy osztály prolongál gyávaságból, érdekből, romlottságból." (416. o.) A képet azzal kell kiegészíteni, hogy később Márai maga is a csomagotokhoz csatlakozott, de azzal is, hogy részletjelenséget mutat be, mert az értelmiség túlnyomó többsége itthon maradt, a fásultak és a bizalmatlanok egyaránt. Hogy nem volt általános forradalmi megmozdulás, annak egyetlen oka — ezt Csatári elhallgatja — az volt, hogy a háború utolsó szakaszában az értelmiség többsége csak a teljes elhagyatottságot volt képes érzelmileg átélni, szinte egyedi kivételektől eltekintve nem tette magáévá a forradalmi helyezkedést. Az értelmiség németellenes kísérleteinek azért kellett csődbe jutniuk, mert ezt nem lehetett nemzeti tartalommal megtölteni, mint a többi nemzet szervezett- ellenállását. (Még a románok németellenes fellépésében is működött a nemzeti hatóerő, hiszen az átállás után Észak-Erdély visszaszerzéséért buzdították harcra a román katonát.)10 Ez a nemzeti légüres tér a munkásosztály aktivitására is kihatott, de szerepe volt a mindenképpen bekövetkező forradalmi rendszerváltozás tudatának is.

Pozitív értéke lenne Csatári művének, hogy maradandó egységbe foglalja mindazoknak az emlékét, akik nem úsznak az árral, hanem a kockázatok vállalásával vívták harcukat Erdély népeinek kézfogásáért és az emberibb jövőért, de a hősi harcok életrajzának leírása mögött mindenütt ott kísért a szerkezet taktikai hibája, a történelem egyes távlatainak tisztázatlansága mind az oki kifejtésben, mind a végső összegezésben,

9 Compton Mackenzie: Dr. Beneš. Praha, 1948. 166. o.

1° Strední a juhovýchodní Evropa .. . 384. o.: „Harcolni a román nemzet és a román állam felszabadításáért, az észak-erdélyi testvéreink felszabadításáért“. Kiáltvány a hadsereghez.