Irodalmi Szemle, 1970

1970/1 - Kardos István: Az értelmiség történelmi kialakulása

következtében általános társadalmi igénnyé vált. Ezt az igényt a modern polgári államok hatalmi gépezete még inkább fokozta.

E koncepció alapján kialakul egy űr az ősközösség és a kapitalizmus iközött, s megválaszolandó kérdés, melyik társadalmi csoport látja el a szellemi tevékenység funkcióját a közbeeső társadalmakban? Válaszuk: a hatalmon levő osztály, a kizsákmányolók! Gyakran Engelsre hivatkoznak, aki az Anti-Dühringben a következőket líja: „Amíg a társadalmi összmunka csupán olyan hozadékot ad, amely csak kevéssel haladja meg azt, ami mindenki szűkös megélhetéséhez szükséges, amíg tehát a munka a társadalom tagjai nagy többségének minden, vagy csaknem minden idejét igénybe veszi, mindaddig a társadalom szükségképpen osztályokra oszlik. Emellett a kizárólag a munkában robotoló nagy többség mellett egy, a közvetlen termelő munka alól felmentett osztály alakul ki, amely a társadalom közös ügyeit: munkavezetést, állami ügyeket, jogszolgáltatást, tudományt, művészeteket, stb. látja el.“3

E felfogásban a rabszolgatartó rendszerben és a feudalizmusban, sőt egyesek szerint még később is a fizikai és a szellemi munka ellentéte megegyezik a kizsákmányolt és kizsákmányoló, az elnyomott és elnyomó ellentétével. Pontosabban: a kizsákmányolás egyik vetülete tükröződik a fizikai és a szellemi munka ellentétében.4 Ebben ”a gondolatmenetben a szellemi munka a magántulajdon föltételezettjekénrielenik meg. „Az ókori Görögországban a fizikai munka a rabszolgák jussa volt, a szellemi munka pedig a szabad polgároké. Amikor Pláton leírja a maga ideális köztársaságát, ami csupán az athéni valóság idealizált képe, megkülönbözteti egyrészt az uralkodókat és gondolkodókat, másrészt az anyagi munka végzőit; s e két csoporton kívül állt a fegyveres hatalom, amely az alattvalók hűségét volt hivatva biztosítani“ — Írja R. Garaudy.5

E második felfogás megítélésünk szerint nagyon merev, érvelésében pedig gyakran következetlen. Mindenekelőtt azt szögezzük le, hogy az értelmiség fogalmának a szellemi munka kontexusában történő értelmezése nem alkalmas a probléma érdemleges megközelítésére. Aki ezt a kiindulópontot, azaz az értelmiség fogalmát elveti, törvényszerűen összekuszálja az egészet, s a tévedések sokaságát halmozza. Az ténylegesen igaz, hogy minden idők uralkodó osztálya hatalma megtartása és növelése érdekében rá volt kényszerítve a szellemi tevékenységre; a törvényszabásra, a büntető ítéletek meghozatalára, a haditervek kidolgozására, az államrend megszervezésére, a munka szervezésére, a gazdálkodási elvek megszabására stb., stb. — már amennyiben azt nem a bérenceiik csinálták, de a hatalom akaratának szellemi impulzusai .még akkor is tőle, az uralkodó osztálytól származtak. Egyszóval nem kétséges, hogy az uralkodó osztály bizonyos szellemi tevékenység gyakorlója volt minden időkben. Csakhogy a szellemi tevékenységnek van egy minőségében más jellegű fokozata is, amely az új szellemi értékek alkotását és a szellemi javak cHicotő módon történő közvetítését foglalja magába, és éppen ez a funkció az értelmiség sajátja, nem pedig általában á szellemi tevékenységPíT Ilyen szempontból tekintve a kérdést az ókori ~tárša3álmak- BSrT is "Té¥zükui- a képiét az emberi nem sorsán töprengő filozófusokra, az égitestek mozgását vizsgáló csillagászokra, a matematikusokra és fizikusokra, az ideális államberendezés megálmodóira, a betegségek okait és a gyógyítás módját kutató orvosokra, a szofistákra, a papokra, az írókra, a monumentális kolosszusok tervezőire, a szobrászokra, a festőkre stb. Most már ha megvizsgáljuk, hogy kik voltak ezek tulajdonképpen, akkor egyaránt találunk közöttük tehetségekkel megáldott rabszolgákat is, szabad

3 Engels F., Anti-Dühring. Szikra, Budapest 1950. 290. o.

i Ezt a felfogást képviseli a hírhedt Maehajev-féle értelmiségi koncepció, amely a múlt évszázad végén, a Max Adler vallotta nézetek ellensúlyozásaként született meg és terjedt el a munkás- mozgalomban. A „machaj evesina“ A. Cs. Volszkij és J. Lozinszkij nevéhez kapcsolódik, kimondottan értelmiség ellenes koncepció volt. Azt vallja, hogy az értelmiség szerves része a burzsoáziának, egyre jelentősebb pozíciókat szerez magának a tőkés gazdaságban, a munkásosztály kizsákmányolója. A forradalomban megbízhatatlan, pártfegyelemre alkalmatlan. Ez a felfogás az értelmiség funkcióit és szociális helyzetét egyoldalúan vizsgálja, a munkásság legelmaradottabb rétegeinek véleményét tolmácsolja. Számos veszélyt hordott magában, az elméleti ismeretek elhanyagolására is ösztönzött. A „machajevcsina“ sajnos sokáig hatott a munkásmozgalomban, némi módosításokkal Sztálin munkáiban is fellelhető. Vö. A. Cs. Volszkij, Umsztvenniij rabocsij; J. Lozinszkij, Sto zse takoje nakonec, intelligencija? Peterburg, 1907.

5 R. Garaudy, Marxista humanizmus. Moszkva, 1959 (oroszul).