Irodalmi Szemle, 1970
1970/3 - Koncsol László: A kritikai szempontotk tisztaságáért
sége (.. .J a legfiatalabb költők esetében nemcsak a szocialista és a szlovákiai magyar valóságtól való elfordulás a probléma, de maga a lázadás is. Lázadni persze mindenkinek Jogában áll, más kérdés a publikálás, vagyis hogy hogyan és milyen mértékben adunk helyet a megokolt vagy oktalan lázadásnak /...) Ha Szalatnai cikkére érdemben akarunk reagálni, akkor mindenképpen meg kell köszönnünk neki, hogy valamit meglátott, észrevett.. Mi sem könnyebb, mint igen bonyolult politikai helyzetben — megbízható esztétikai érvek híján — a vádló politikus pózába vágni magunkat, s ítélni elevenek és holtak fölött. Ám ha tapasztaltabb író teszi ezt, mégpedig pályakezdő kollégáival szemben... Az ember hunyorog; nem érti a dolgot. Mert nem arról van szó, amit Mács állít. Láttuk: Szalatnai nem „látott meg" semmit, nem „vett észre" semmit, hiszan a valóság nevében — a realizmus nevében — egy fikciót, egy nem létező valóságot kér számon a fiatal: költőkön, s nem veszi észre, hogy éppen ők járnak a biztosabb úton egy, az általa, véltnél sokkal bonyolultabb, valóban létező valóság kifejezése felé. Szalatnai nem a szocialista valóságot kéri számon rajtuk — mint Mács állítja —, hanem általános, semmire ssm kötelező, vagy ezerféleképpen magyarázható követelményeket állít fel, mint „az átélt közelmúlt" (?) kifejezése, „szülőföldem visszhangja" (mire?), „kortársi vallomás", s a leggroteszkebb: „a szlovákiai magyar élet... lírai kísérőzenéje" — tehát szolgai alkalmazkodás az adott forgatókönyvhöz, drámához, melodrámához, tragikomédiához; ahogy tetszik. S mit kíván Szalatnai a másik, a kör- vonalazottabb követelmények kategóriájában: ,/j magyarság útjának", „a magyar történelemnek", „a magyarok jövőjének", „a táji és társadalmi valóságnak“ ábrázolását,. „a szlovákiai magyar társadalom tömény párlatát“ „a társadalmi bajok és a nemzeti igazságkeresés lázával" való átfűtöttséget, merészen kijelsnti, hogy az „igazi irodalmi- ság a társadalmi kérdések bátor kiteregetése és bírálata", s egy elég pongyola mondatban klasszikusainkra is hivatkozik: „Balassi, Csokonai, Petőfi, Ady, József Attila erejét és nagyságát a megejtően közölt társadalmi valóság és igazság kimondása biztosította"^ Mennyi mindent kellene tudnia ennek a néhány fiatalembernek! Ha nem félünk egy kis túlzástól: ez úgy egy országnyi érett politikus-, író-, és tudósnemzedéknek való feladat. Nem részletezzük a követelményekben lappangó ellentmondásokat, csupán egyre figyelünk fel: Szalatnai éppen azt a lázadást hiányolja a fiatalok verseiben, amit Mács felfedezni vél (a „bőgő ököl“ egyesek úgy magyarázzák ürügyén) és támad is bennük. Lázadnak-e hát, vagy nem lázadnak? Figyeljük meg, hogy a sok ködös vagy körvonalazottabb követelmény közül éppen a legesztétikaibb — a lírában lespecifikusabb — maradt ki, s éppsnhogy nem véletlenül; az önkifejezés, a költői szubjektum korszerű megnyilatkozásának követelménye; Szalatnai és Mács érveléséből kimaradt az ember. Ismétlem, nyomatékosan ismétlem, hogy nem véletlenül: mind az előbbi, mind az utóbbi politikai megfontolásból — legyünk rosszmájúak: megfontolatlanul — kiált anathémát, ezért és így mondanak ellent lépten- nyomon önmaguknak is, egymásnak is. Mondjuk csak meg kereken, amit Szalatoai — látjuk — őszintén kimond, s amit Mács nem mer — vagy nem akar — utánamondani, hanem taktikusan azt állítja, hogy Szalatnai . . legfiatalabb költőinktől a szocialista valóság tükrözését kéri számon" — szóval őszintén: Szalatnait is, Mácsot is a magyarság jövője aggasztja. Mi tagadás, ez több becsületes embert is aggaszt. De nem taktikusan, mint őket, hanem valahogy másként. S itt van Szalatnaiék kritikai és irodalompolitikai koncepciójának végzetes — legtragikusabb — belső ellentmondása: nem látják, hogy a megragadás egy provinciális, minden hatástól mereven elzárkózó, bel- tenyészstű nemzetiségi kultúrában a magyar nemzetiségek halálát jelenítené? Szalatnai egyik megjegyzése: „Nem is a magyar, hanem idegen szürrealizmus visszhangja ez". (Hagyjuk most, hogy Varga Imre szóban forgó kis verse nem is szürrealista kísérlet, maradjunk meg a lényeges szónál: „idegen... hatás“/. Mács erre így licitál rá: ... a kisebbségi sorsban dívó »titanizmusnak« is csak a nemzeti irodalmon keresztül vezethet az ere (sic!) az egyetemes európai vagy a világirodalomba, vagy ahogy Ady írta, a Szent Nagy Óceánba (sic!). És ez azt jelenti, hogy minden igazi vagy vélt titánnak, az egyetemes magyar irodalomban kell észrevennie a sárkány hét fejét, s kinek kinek azokat kell sorban »levágni«, s úgy kell azok fölé emelkedni, hogy látva lássák őket Európában és a világban! Sajnos, a kisebbségi sors egyik velejárója, hogy írói többféle hatásnak vannak kitéve ..." S végül, három bekezdéssel később, a merész tétel:
