Irodalmi Szemle, 1970

1970/3 - Koncsol László: A kritikai szempontotk tisztaságáért

„Nehéz a nemzeti irodalmakban, vagy az egyetemes irodalomban példát találni arra, hogy a fiatal költők forma-kísérletezésekkel indultak volna világhódító útjukra ..

Megint csak hagyjuk az idézett rész értelmi furcsaságait, s tegyük fel a lényeges kérdést: mi az, hogy „nemzeti irodalom“? Talán valamilyen elszigeteli, intakt, steril lombikvilág? Mács a lehető legszerencsétlenebbül Adyra, Babitsra hivatkozik, s újra meg újra a „nemzeti irodalomra", amely valójában mindig és mindenhol — de különösen Közép-Európában — többé-kevésbé megkésett idegen és belső Szubjektív, irodalmi és valóság-hatások szintézise volt. Mutassunk vissza a kereszténység felvételére, Szent István első tudatos, nemzetmentő európai cselekedetére, Nagy Lajos lovagi kultúrájára, Mátyás reneszánszára, a Balassit ért százféle hatásra, Bessenyeiék, Kazinczyék, Csoko- naiék, Széchenyiék, Petőfiék, Aranyék, a Holnaposok, Nyugatosok, Kassákék, József Attiláék, Németh Lászlóék, Illyésék, Weöresék szintetikus európai magyar kultúrájára?

— Mindezt látva, átgondolva, én Mács helyett így fogalmaznék: Sajnos, a csehszlovákiai kisebbségi sors egyik velejárója, hogy íróinkat a szükségesnél kevesebb közvetlen külső művészeti hatás érheti. A megengedhetőnél még mindig alacsonyabb színvonalú iskolák, fejletlen szülői hátország, nyelvi korlátozások, utazási akadályok, nehezen hozzáférhető külföldi könyvek: íme, néhány a gyakorlati okok közül. Marad a helyi (nemzetiségi) és az egyetemes magyar irodalom hatása — legjobb esetben (de csak könyveken át) a kortárs irodalomé is —, ám az egyetemes magyar kultúráé már alig, s még valami kevés az élő szlovák és cseh irodalomból. Néhány szórványos, erősen megkésett impulzus az élő világirodalomból... Ez minden.

Holott az egész emberi kultúra, minden nemzeti építmény éppen azért olyan megközelíthető, — s csak addig megközelíthető — bárki számára, amíg nem steril, hanem ellenkezőleg: hatások és viszonthatások, megtermékenyülések és megtermékenyítések eredménye. Mint minden, ami él: azért lett, hogy megtermékenyítsen és megtermékenyüljön; az léte fő célja. Minden kultúra addig eleven, amíg nyitott, s akkor sorvad el, amikor bezárul, s akkor támad fel újra, amikor megnyílik. Kazinczy, Széchenyi, Ady, Babits, Bartók Kassák, Németh László, Illyés Gyula: mennyi gigászi erőfeszítés, mennyi szellemnyitogató, nyitva-építve nemzetmentő mozdulat, mennyi stratégiai terv a nemzeti műveltség „beoltására“ (Németh László szava). A fent említett kommunikációs forradalomból s a civilizációs kiegyenlítődésből ugyanis az következik, hogy a hatások egyre gyorsabban terjednek, a közösségek — nemzetek — fejlődési üteme napról napra gyorsul, s a fejlettebb kultúrájú közösségek szívóhatása egyre erősebb. Vajon miért folytak a nemzetek önrendelkezési — tehát kiegyenlítődési — küzdelmei, legutóbb a szlovákok és csehek között? Mi tart meg ilyen kis közösséget a fejlettebb iparú — általában: kultúrájú — nemzetek közösségében? Konzerválódjunk, mint Mácsék kívánják? Képtelen óhaj: a világ fejlődését tőlünk független törvények irányítják, s ha egy kis közösség nem igyekszik felzárkózni, a mágnes előbb-utóbb felszippantja. Az az okos nemzetiségi (művelődési) politika, amely ezeket a törvényeket figyelembe veszi, s az emelkedés tendenciáit támogatja. Kazinczy, Széchenyi, Németh László, Kassák gesztusaira volna itt szükség, mégpedig hatványozottan.

Szalatnaiék szemléletével az egész kultúrát tagadásba lehet vermi, mert koncepciójuk a,kultúra lényegét, a fejlődést, a megtermékenyülést veszi célba, furcsa módon éppen azok töredékes idézeteivel, akik tudatosan nyíltak meg és programszerűen maradtak nyitva a hatások előtt. Minden más program Don Ouijote sorsára kárhoztatna bennünket. (Az sem véletlen, hanem a kiegyenlítődésből következik, hogy míg’évszázadokon át kisebb-nagyobb — többnyire nagyobb — késéssel vettük át a hatásokat, addig a magyar avantgarde — Kassákék, Illyésék — a nyugati avantgarde-dal egyszerre, itt-ott már annak is elébe vágva törhette a művészet új útjait. Hogy hazai példákkal is szolgáljunk: Fábry és Földes expresszionizmusa sem véletlen tünet, alig pár évvel a német expresz- szionizmus szárnybontása után.)

További nagy hibát követnek el Szalatnaiék, amikor következetesen általában a „fiatalokról“ beszélnek, anélkül, hogy megpróbálnának különbséget tenni ember és ember között: ez sem esztétikai eljárás. (Mács egy Gál Sándor-trükkre hivatkozik. Gál pár hónapja több fiatal költő kiragadott soraiból komponált össze egy versmontázst, azt bizonyítandó, hogy az új nemzedék „arctalan“. Részben igaza is volt: valóban az még, hiszen — hangsúlyozzuk — egyrészt most tanulja a költészet nyelvét, másrészt bizonyos tág határok között ugyanabba a poétikai iskolába jár, ám így is — s ez a