Irodalmi Szemle, 1970

1970/3 - Koncsol László: A kritikai szempontotk tisztaságáért

*Gömörrel, sem Nógráddal; nem éreztetik Érsekújvár ízét, a Sajó vizét, Léva piacát, Kassát. A szlovákiai magyar költészet valaha éppen a táji és társadalmi valóság tükrözésével vált jelentőssé, külön hanggá a magyar líra egységében ...“

Először Is annyira nyilvánvaló, hogy kereken kimondhatjuk: Szalatnai éppen azt várja el a fiataloktól, mégpedig több vonatkozásban, ami már az első köztársaság idején is a haladó irodalmat ingerlő negatívum volt: a provincializmust. Sokféle jelszóval hadakozott és hadakozik ez ellen az itteni magyar értelmiség jobbik része; hogy csak a legtágabb programot idézzem: „Hazánk: Európa". Szalatnai követelménye oda szorítana vissza bennünket, ahonnan kezdettől fogva kifelé igyekszünk, olyan műfajokat kérve számon a fiatalokon, amelyek — klasszikus formájukban — a múltéi, különösen az ő számukra, mert

másodszor: Szalatnai nem gondolja meg, hogy az a tájjelleg, amelyet ő emlékként magában hordoz, mára elpusztult, vagy éppen agonizál. Kassa? Pozsony? A Kis-Duna, a Vág, a Garam, az Ipoly, a Sajó, a Laborc, a Bodrog ipari szennyei és bűzei? Konkrétan: ezeket az „ízeket" érzékeltesse az ifjú költészet? Egyébként a régi táj átalakulását Duba — az idősebb kortárs — írta meg igen fájdalmas, szuggesztív művészettel.

Harmadszor: -a fiatalok nemzedéke nemcsak hogy nem írhat a tájról a régi módon .azonosulva (figyeljük csak meg, hogy a tájköltészet a belső azonosulás költészete, s formáiban mennyire harmonikus!), amikor az a szeme láttára omlik össze, keveredik, szennyeződik, mérgeződik és népesedik be zajos, barátságtalan gépekkel, de nem is akar csak arról írni, mert a tudata mind egyetemesebb. Kezdjük talán a kommunikációs forradalom ábécéjével? A világ civilizációs integrálódásával nemzeteken, országokon, tömbökön, kontinenseken belül, majd azokon át is? Sem Szalatnai, sem Mács nem veszi ezt figyelembe, s ezt hangsúlyozom, mert itt derül ki, hogy ők — a kritikusok — járnak messzebb a valóságtól, hiszen1 ez az integráció logikusan váltja (ki a tudatformák (köztük a művészeti formák) kiegyenlítődését is. S hogy a tájnál maradjunk: ahogy a modern magyar, cseh vagy angol költőt, úgy a mi fiataljainkat is másként, csak a teljes valóság részeként érdekli az ipari objektumokkal szétszaggaitott, ideges táj. Számukra minden más: fikció. A természet a metaforáikban él tovább, sokszor meglepő valóság- tartalmak részeként.

3. Ezt tudva értjük meg, miért nem találja Szalatnai a fiatalok verseiben a valóságot. Ö irodalmunk tudathasadásáról beszél: „Az irodalom szinte kettéhasadt: a próza jelveti a magyar társadalom kérdéseit, s művészi igénnyel ábrázolja a valóságot; a fiatalok •lírája ellenben messze elkerüli azt, jóformán megtagadja, mégpedig egységesen."

Először: kérdés, hogy szólhat-e a művészet valamiféle ellen-valóságról, nem-valóságról, a nlncsről, a nem-létezőről, a semmiről? A művészetlélektan egyik alaptétele, hogy még a legkáptelenebb képzet is a valóság elemeiből áll össze.

Másodszor: más a valóság „messze elkerülése" és más a „megtagadása", holott Szalatnai egymás mellé rendeli a kettőt, kis megszorítással az utóbbival nyomósítva az előbbit. A „messze elkerülés" negatívum volna, ha egyáltalán lehetséges volna, ám — mint fentebb utaltunk rá — lehetetlen. A „megtagadás" pozitív is lehet, ha progresszív társadalmi cél felmutatásával vet el egy lényegében negatív világot, de lehet negatív tünet is — mind esztétikai, mind politikai értelemben —ha a lényegében progresszív valóságot kívánja lerombolni a regresszió nevében. S mivel Szalatnai nyilván a haladás hívének vallja magát — szerintünk is joggal —, ez logikusan annyit jelent, hogy a valóságot „messze elkerülő", sőt „jóformán megtagadó", „mégpedig egységesen" — tehát összeesküvésszerűen — megtagadó fiatalokat csakis regresszióban marasztalhatja el.

Valóban ilyenek volnának ezek a fiúk? Nem hiszem. A világ rendje nem áll olyan könnyen a feje tetejére.

Azt mondhatná valaki, hogy túlzóik, amikor így élére állítom a kérdést. Igen ám, de mit mond Mács, amikor a //érben Szalatnai védelmére emel szót? Még ennél is különbeket — igen élére állított és igen nyugtalanító dolgokat — mond: „...hiszen (ti. Szalatnai, K. L. megjegyzése) legfiatalabb költőinktől a szocialista valóság tükrözését kéri számon. Már csak azért sem lehet eltérő álláspontja, mert — és ezt nagyon -sokan tudjuk — a hatvanas évek vége, de különösen 68 az ideológia frontján idézte elő a legnagyobb zűrzavart. S ez főként a művészetek világában éreztette hatását. Ennek nyoma ott van legfiatalabb költőink verseiben is. S tenni ez ellen mindannyiunk köteles