Irodalmi Szemle, 1970

1970/3 - Koncsol László: A kritikai szempontotk tisztaságáért

irt- támadó cikket, annak ellenére, hogy a szerkesztőség nem értett vele egyet, sőt, a cikik nagy mértékben lapunk közlési gyakorlata ellen irányult. A szerkesztőség vitát akart indítani a cikkről, hogy mozgásba hozza az itteni magyar irodalmi közvéleményt, ám azzal nem számolt, hogy ez a közvélemény még mindig éretlen a vitára, s azt sem gondolta meg, hogy a tárgy sem alkalmas vitaalap.

Vagyis — s azt mondtam el ennyi tenger betűvel — a vita a semmiről folyik, a meg sem született gyermeket tekinti elevennek és rosszul érettnek; még pontosabb szóval: komolynak vélt stilisztikai szempontokkal igyekszik felmérni az éppen csak gügyögő gyermek szókészségét. S ez így érdekes is volna; nem mindennapi kísérletnek lehetnénk a tanúi, ha a kritériumok valóban tudományosak volnának. Am a vitázők szempontjai a legnagyobb jóindulattal sem nevezhetők tudományosaknak: történelmietlenek, zavarosak) s ami a legbántóbb: végső érvként igen veszélyes, sokfelé — visszafelé is — forgatható politikai nehéz lövegek mögé bújnak, részben a régi kritika be- idegzettségei szerint, részben ment maguk is érzik esztétikai fegyvereik elégtelenségét.

A művészettel szemben támasztott igények sokfélesége köztudomású. Mást vár a verstől az egyszerű és mást a képzettebb olvasó, mást a politikus, mást a pedagógus, a moralista, a filozófus, a történész, és mást az esztéta. Mivel a vers elsősorban mégis csak esztétikum, s Szalatnai legalább bizonyos értelemben esztétikai színezetű követelményeket támaszt a fiatalokkal szemben, elemző vitairatomban szigorúan ezen a területen maradok, s csak annyiban térek ki a kérdés egyéb — társadalmi, szociológiai, sőt politikai — vonatkozásaira, amennyiben partnereim szempontjai erre rákénysze- rítenek.

Vegyük hát sorra Szalatnai kritériumait: ő mást vár a verstől, s miért marasztalja el a fiatalokat.

1. A társadalmi líra „teljességét“ kéri számon rajtuk, amely „megdöbbenti az embert, elvezeti a lét forrásaihoz, az emberi eszmélet és igazságkeresés kiapadhatatlan vizeihez“.

Első kérdés: mit takar az a fogalom, hogy „társadalmi" líra?

Csak azt kell-e ilyennek elfogadnunk, ami közvetlenül, a publicisztika nyelvén veti fel a közösség kérdéseit, vagy azt a költészetet is, amely „csak“ az emberről beszél? Ha igaz az, hogy az ember szerves része a társadalomnak, vajon nem társadalmi-e minden, amit a költő akár magáról, akár látszólagosan másról — az eldobott gyufáról, kedvese nevéről vagy egy megnyíló fasorról — elmond? _

Második kérdés: vajon éppen a „társadalmi bajok és a nemzeti igazságkeresés lázában“ fogant líra vezeti-e el az embert legbiztosabban „a lét forrásaihoz, az emberi eszmélet és igazságkeresés kiapadhatatlan vizeihez“? Ismeretelméleti szempontból is könnyen támadható ez a tétel: a puszta egzisztencia tudata mindenképpen elsődlegesebb és mélyebb, s a társadalom és a nemzet csupán átszlnezi a létezés élményét: az egzisztencia élménye évezredek óta változatlan talány, míg a szerkezet könnyen áttekinthető és szüntelenül változó forma: társadalmi kategória. (Törzs, nemzetség, család, nemzet,, állam, társadalmi rendszer — csupa széthulló és új alapokon szerveződő keret.)

Harmadik kérdés: kétségtelen ugyan, hogy a társadalmi kérdéseket közvetlenül is kifejező költészet skálájában teljesebb a csak „szubjektív“ líránál, ám ez önmagában nem jelent esztétikai többletértéket: Adyt ilyen alapon nem lehet kijátszani — mondjuk

— Babits, Petőfit — mondjuk — Arany ellen. Esztétika-e még az, ami feladatán, a szép és a specifikum keresésén túl más — például politikai — szempontokat, sőt, a politika taktikai szempontjait is belevonja a művek értékelésébe?

Negyedik kérdés: valóban olyan távol állnalk-e a kezdők versei a társadalom valóságától? Itt maguk a vitázók is egyik ellentmondásból a másikba keverednek, sőt, Mács, aki egyik helyen — Szalatnait védelmezve — azt állítja, hogy „a semmiből akarnakr valamit teremteni, de a semmiből csak semmit lehet teremteni", később „eszmei zűrzavarban“ marasztalja el őket. Am épülhet-e eszmei zűrzavar a semmire? Azt hiszem, több joggal beszélhetünk itt a kritikai szempontok zűrzavaráról. Könnyen bebizonyítható, hogy a fiatal költőik nem szakadnak el a valóságtól (ha akarnák, se tehetnék)

— csupán a jelrendszerük távolodott el a publicisztikáétól, s vált a valóság követettebb kifejezőjévé.

2. Szalatnai a tájlírát kéri számon a fiataloktól: „Az ifjú magyar lírikusok Szlovákiában nem járják a magyarság útját, nem lélegeznek se Pozsonnyal, se a vidékkel, sem