Irodalmi Szemle, 1970
1970/3 - Koncsol László: A kritikai szempontotk tisztaságáért
disputa Koncsol László a kritika tisztaságáért Egészségtelen a mi irodalmi életünk, sokféle betegség bántja. Bajainak egyik forrása az a különös kapcsolat, amely a napi politikához fűzi, s amely mindkét oldalon állandó hisztériákat lobbant fel. Régi — és úgy látszik, felbonthatatlan — házasság ez, ahol a két partner megbénítja egymást. Ez a helyzet, ha a politika rosszul — értetlenül, elhamarkodottan vagy aránytalan gesztusokkal — szól bele a művészet determinációiba, és akkor is, ha a művészet az, amely nem bírja megérteni és mindenáron korrigálni akarja a szintén determinált politikát. Ez a légkör, ez az idegállapot vagy annyira megbénítja az élet természetes reflexeit, hogy hónapok telnek el szinte a legteljesebb tétlenségben, vagy — s ez a másik véglet — a legcsekélyebb mozdulat is már-már káros reakciókat vált ki a másik oldal részéről. A csehszlovákiai magyar szellemi életben mindehhez még hozzá kell számítanunk a kultúrpolitika fejletlenségét, egész szellsmi életünlk intellektuális színvonalát, s nagyjából megértjük, hogyan lobbanhatott fel ez a tárgyában és méreteiben — eszközeiben — vígeposzi természetű vita, amelyet fiatal költőink első, még csak lapokban közölt versei — szép, kissé archaikus szóval: zsengéi — váltottak ki. Mindjárt az intonáció, Szalatnai Rezső félelmetes, stratégiai méretű offenzívája: egy rádióelőadás, majd apró eltérésekkel három azonos tartalmú cikk, illetve két előadás és vita — vita? — az ifjúsági klubban, illetve tanárok előtt. Már ez, már a kezdet is vígeposzi: egy apró, a kritika figyelmére alig-alig méltatható ügy — néhány kezdő, még kötet nélküli költő (költő?) szétszórtan megjelent, változó színvonalú versei ellen, végeredményben magát a lapokban való közlésüket kifogásolva. Már ez természetellenes, ez az egészen korai kritikusi akció; nem kell hozzá különösebb irodalomtörténeti műveltség, hogy belássuk: a költő valahol később, a másodikharmadik kötet táján érik be, addig csupán készül a hivatásra: tanulja a nyelvet, a formákat — lehetőleg a kortársak formáit (Petőfi a Kölcseyét és Vörösmartyét, Ady a századvégiekét, József Attila az Ady ét, Kassákét), ahonnan a legrövidebb az út a Jövőbe. Közben a világot és önmagát is tanulja. A kritika feladata itt a türelem, és bűnt, esetleg Jóvátehetetlen bűnt követhet el az, aki a türelmi időt nem tisztelve, esztétikai — s ami még rosszabb: súlyos politikai — érvekkel próbálja lebunkózni az. induló fiataloikat. Újabb kérdés a tapintat, megint újabb a kötelező kritikusi alázat és a szintén ajánlatos óvatosság, sőt, a kötelező kérdés: vajon helyesek-e a szempontjaim? S ha tanulóéveiket taposó fiatalokról van szó, talán a nevelői megértés a legfontosabb; Szalatnai úgy osztotta ki a súlyos pofonokat, hogy — mint kiderül, sőt bevallottan is — nem érti őket, sem a cselekedeteiket, sem azok rúgóit. Ez pedig súlyos pedagógiai melléfogás. Kétségtelen hát, hogy Szalatnai offenzívája korai volt és túlméretezett. Nem vonom kétségbe a Jogát, hogy közbeszóljon, véleményt mondjon a fiatalokról — ebben az egyben Máccsal értek egyet, s nem Bábival. Ha van az embernek véleménynyilvánítási joga, akkor a művészet dolgaiban ez a jog százszázalékos. Hogy ki, hol és mikor mond véleményt, az a szerző és fórumok ügye. S itt kell némileg elmarasztalnunk éppenséggel nem Szalatnait, hanem lapunkat, az Irodalmi Szemlét, tehát önmagunkat, hogy egy félig átgondolt gesztussal közölte az eredetileg nem is nekünk, hanem a rádiónak
