Irodalmi Szemle, 1970
1970/3 - Kulcsár Ferenc: Vers
a széna, vagy kertjében nyáron a szamóca, mint Komárom rétjein. Egészségügyi nővér, nem pincér, csak brigádmunkát vállal a Corsóban, hogy a kislánya mellett lehessen, aki tavaly végezte a pincériskolát. Azt mondja, főképpen azért szép itt élni, mert nem törődnek egymással az emberek, mindenki úgy formálja sorsát, ahogy neki a legjobban tetszik. Csak akkor válik egy árnyalattal érdesebbé a hangja, amikor visszaterelődik a szó a hazai földre. Apró, sóhajtásszerű félmondatokat hallok, amelyek egy cseppet sem hasonlítanak kedves, napsugaras visszaemlékezésekre. Hallgatok hát, mintha el sem kezdtük volna a beszélgetést. Csak a két szál vörös gyertya ég a csendes, hideg éjszakában, mint a fellobbanó és messziről felkísértő, de elfojtott néma bánat... Apró viaszcseppek futnak le rajtuk. Az ember befelé forduló könnyeire hasonlítanak. Már rég magam vagyok a kis szobámban. Egy társam azért akad. A szél. Itt ólálkodik az ablakom alatt. Az üvegtáblákat két kézre fogja, jól megrázza őket és bele- visongja a fülembe: — Jobb itt, mint otthon, nem bántják egymást az emberek... Kulcsár Ferenc Égtájak a domb homlokán /Máriának) A fehér kecskék elhagyták a dombok homlokát mert melled a ragyogó fűszálakat mind lelegelte Meztelenségünket a köeste ujjnyi vastagon bekormozta s lent a faluban parasztok terelték barmaikat és asszonyukat át az udvaron s bezárták a csűrbe életüket A súlytól a bokrokon duzzadt kökények teje csordult s ahogy megnyílt a szád a sötétben még láttam villanásod mint alkonyat előtti miniatűrt Akár bomlott gondolat fröccsent szét a harangszó az égtájak felé — hallottam megkondulni a univerzumot s a fákon felzendiilt monumentálisán éretten a gyümölcs Míg lejöttünk a dombról kökénytej loccsant elült melleidre s hajunkra ült a madártalan ég
