Irodalmi Szemle, 1970
1970/3 - Fábry Zoltán: Új előszó egy régi regényhez
közösségtudata és adottságokból fakadó szolidaritása eredményezte a „lendületet“. A csonkítás a lendület erejét törte meg. A lendület klzsigerezése után az aránytalanság egy pedagógiai rémregényt vetít. De a regénycsonkításban az író ártatlan. Ilku nem ezt akarta. Persze, lesznek mai olvasók is, akik a „pedagógiai rémregény “-érzettől még a könyv mostani formájában sem tudnak majd szabadulni. De miért? Mert ma már nem tudják elképzelni azt a diák-tanár viszonyt, azt a koratmoszférát, mely ezt a könyvet lázadó és lázító lobogásban létrehozta. El kell képzelnünk a tegnapot: egy kis várost egy nagy gyárossal, aki gazdagsága, hatalma révén nemcsak a közigazgatást tartja a kezében, hanem a gimnázium tanári karának nagy részét is, mert fia oda jár iskolába. Az érettségire készülő nyolcadik osztály légkörében robbanásig feszülnek az ellentétek: ahogy Vermes pénze és hatalma korrumpálja a tanárokat, úgy tömöríti maga köré hízelgő, talpnyaló udvarrá osztálytársait a fia. Néhány proletarizálódott szegényparaszt-ivadék ezekkel szemben válik aztán ellenzékké, zendülővé. A tanár-diák ellentét, a gazdagság és szegénység, a hatalom és kiszolgáltatottság eszméltető tudatosításába csap át: „Vermesék az élet urai, a tanárok tudják ezt... jóban kell lenniük az élet urával, mert akkor az élettel vannak jóban. A tanároknak választani kell: vagy velünk lesznek igazságossá, vagy Vermessel lesznek jóban. Ha velünk, akkor őszinte ragaszkodást és szer etetet kaphatnak tőlünk. Ha Vermesékkel ... akkor hízott sertést. Ök a hízott sertést választották.“ Nem minden tanár ilyen, azonban a főkolompos hangadók ellen egy sem mer fellépni. Az osztályfőnök jó, emberséges tanár, de ájult, könnyes jósága: tehetetlenség kollégáinak prostituált amoralitásával szemben. Ö maga vallja be a diákok előtt: nem tehettem értetek semmit sem. A regény — mely naplóforma — hitelében nyert volna, ha a korrumpált tanárokkal szemben láthatókká váltak volna a másfajták is. De a napló - író diák — a fiatalos naivitás elmaradhatatlan túlzásaival — érthetően csak keservét érzi, és ellenségeit látja. A tanárok célja a „megtörés“: gerinctelen fejbólogatókat kell nevelni, az iszony és zendülés dinamikusan csak e törekvés ellen feszülhet. Minden pedagógia végcélja az emberségre nevelés. És ezt csak azonosan lehet megvalósítani: emberséggel. Tanár, tanító, akiből ez a képesség hiányzik, ne menjen pedagógiai pályára. A pedagógus: példakép. Csehovot felfokozva, írtam egyszer: a tanítók védszentje. Próbáld e szentséget e regény őrmester tanáraira alkalmazni, akik csak a parancs és engedelmesség, a feljebbvaló és alattvaló viszonyt tudják realizálni, annak minden szadista és embertelen járulékával. A pedagógia itt visszájára fordul. A tanár mint parancsúr lesz mintakép: ezek a tanárfélő, hunyászkodó, hízelgő és talpnyaló fiúk az életre is ilyenek maradnak; nem lesznek, nem lehetnek mások. A rossz pedagógiája ragadós, és nem engedi el áldozatát. Egy korrumpált társadalomnak tanáraiban és diákjaiban csak ilyen lehet a vetülete. De itt és innen Indul ki az eszmélés és zendülés is. És ennek felmutatása a regény legfőbb pozitívuma és eredménye. A diákregények nagy része a kétségbeesés nihiljébe fullad, a pontot sokszor az ön- gyilkosság jelenti. A tanárregények hősei is hol szadisták, karrieristák, hol 'tragikomikus figurák, gondoljunk csak Heinrich Mann Ronda tanár úrjára, vagy Kerek Ferkó hajnalt féltő, borba menekülő öreg tanárjára. Itt, Ilku regényében valami más, valami több történik. A szinte elveszett poszton álló diákok társakat keresnek és társakra bukkannak: a Vermes-gyár ifjúmunkásaira. A Vermes által lekenyerezett tanárok és gyárának hajcsárai ugyanazon tőről és célból fakadnak. A védekezés, a harc ellenük csak közös összefogás lehet. A diákok és munkásifjak (akik akkoriban még nem voltak megszervezve) titokban egyesületet alapítanak, és nemcsak pecsétet csináltatnak „Egyesült Erő“ felirattal, hanem közös, és az egész várost felfigyeltető, felbolygató akciókat is vezetnek a közös ellenség: Vermes tanárai és gyári hajcsárai ellen. Első léptek ezek, és sokszor szűzi, naiv léptek, de elhatározón eszméltető és tudatosító első kezdetek: tettek. A regény szinte önmagát igazolja végmondatával: „Hiszen egészen az elején vagyunk." A naplószövegező diák író azonban következetesen haladt tovább a megkezdett úton. Nem véletlen, hogy Ilku Pál volt az, aki apósával, Czabán Samuval — kinek épp e napokban avatták fel rozsnyól szobrát —, ezzel a nagy tanító-
