Irodalmi Szemle, 1970
1970/3 - Duba Gyula: A harmadik helyezett
saját autónkon jövünk. A falu számon tart, mint minden idegenbe szakadt fiát, aki néha azért vissza-visszatér, nem szakítja el egészen a szálakat, amelyek szülőfalujához fűzik. S én most úgy jövök haza, mint aki eredményeket ért el az életben. Legtöbbre vitte a barátai közül. Már a falu szélén látom a házak ablakában a kíváncsiságot, mely leplezetlenül felém irányul, az üvegek csillogó, kandi szemek, melyek kilesnek a függönyök mögül. Lassan gördülünk a kövesúton — nem rohanhatok végig a falumon, mint egy autós huligán —, és bólintva köszöntöm a járókelőket, akik megfordulnak az autó után. Nem a túlzott önérzet köszöntet, nem azért köszönök, hogy ezáltal is észrevétessem magam, inkább kötelességtudásból és valami furcsa alázattól hajtva, ne higgyék, hogy nagyon elszakadtam a falumtól és az emberektől, hogy elfelejtettem a gyökereim, még ha letéptem is magamat róluk. Hogyan is szakadhatnék el, amikor érzésvilágomat, gondolkodásomat a falu határozza meg, a nesztelenül növő fűszálak és csendes patakok, a madarak tiszta hangja és az emberek törvénytisztelete, amely tulajdonságokat a legkevésbé tiszteli és értékeli a nagyvilág. Anyám a ház előtt áll. Mintha várna. Bár nem tudhatja, hogy jövünk. Mosolyog, amikor felismer. — Milyen szép autó! — ez hozzánk az első szava. — Milyen szépek vagytok! — ez a második szava. Szerencsénk van, apám is itthon van. Bort hoz fel a pincéből, nem szól, de látom rajta, hogy elégedett. — Mi újság a politikában? — kérdezi, amikor már asztal mellett ülünk és koccintunk. — Nem lesz háború? Általánosan ismert dolgokat felelek, mit is felelhetnék, de ezt úgy mondom, mintha? csak én tudnám, mert apám olyan dolgokat vár tőlem, amelyeket csak én tudok. Mert nekem ezt jobban kell tudnom, bennfentesnek és jólértesültnek kell lennem, hiszen újságíró vagyok. És nem szól, hogy ez a számára sem újság, komolyan hallgatja, s én tudom, hogy az én számból hallva, az én szavaimmal fogalmazva újságot jelent neki Az apám becsül. Megkér valamire: nem tudnék-e elintézni egy régóta húzódó örökség- átírási ügyet. Megígérem, hogy elintézem. Meg kell ígérnem, a látszatot, az erő légkörét fenn kell tartani, a társadalmi ügyekbe való beleszólás jogának látszatát meg kell őriznem, erre szükségem van itthon. Bár aligha tudok valamit is elintézni, mert sem komoly ismerettségem, sem számottevő befolyásom nincs senkire és semmire. Nélkülem folynak a dolgok, mások által kiszabott útjukon, de ezt a szüleim nem tudják, és senki sem tudja a faluban. Senki sem tudja a környezetemből, hogy én egy elátkozott és szerencsétlen rend tagja vagyok. — Mennyi a fizetésed? — kérdezi apám. Megmondom. — És mikor dolgozol? — Amikor akarok. Nincs kötött munkaidőm. El kell végeznem a munkámat. — Hát a magad ura vagy . . . nem rossz. Mindig más voltál, mint a többiek .. . 0 istenem, apám, te is tudod? Iszunk, beszélgetünk. Anyám frissen vágott csirkét bont, leforrázza és megkopasztja, majd az udvaron gyors szalmatűz felett megperzseli, s a csapkodó lángok lenyalják a fehér húsról az apró pelyheket. — Gyere — hívom ebéd után a feleségemet —, megnézzük, hol térdepeltettük az öreg csőszt a mező közepére. Imádkozott a vén betyár. — Bizony ... sosem hittük volna, hogy ilyen kegyetlenséget megteszel... — mondta anyám. Ó istenem, anyám, hát miért, miért...? Száraz az ősz, kissé porzik a szőlőkbe vezető szekérút. A gyümölcsfákon megritkultak a levelek, messziről nézve rőt színű, ritkás felhőkként rezegnek a lombok a szomorkás napfényben. A csőszkunyhó félig beomloitt azóta. Előtte állítom meg a kocsit. Kiszállunk, és lassan megyünk a kék bogyókkal kérkedő kökénybokrok mellett. Átkarolom a feleségem vállát, a táj most tükör, melyben egykori önmagamat látom, s ez megbékéléssel és szomorúsággal tölt el, mint mindenkit, aki felismeri, hogy életútja csúcsára ért, és maholnap megkezdi az utat lefelé. Halkan mesélek, mosolyogva és bizalmasan, mint néha önmagamnak. — Erre sántikáít az öreg, itt járhatott, amikor utánalőttem. A feleségem érdeklődve hallgatja, és megborzong, hogy gazemberek voltunk... Ö is
