Irodalmi Szemle, 1970
1970/3 - Duba Gyula: A harmadik helyezett
elégedett velem, mert kényelmesen és nyugodtan él mellettem. Életmódunk kielégíti igényeinket, körülményeink az általa valamikor elképzelt lehetőségeknek megfelelnek, ezért becsül. Értékeli a megértést és törődést, melyet a családomra fordítok. — S ott messze, a mező közepén, ahol a szekérút kissé elkanyarodik, ott kuporgott az öreg a holdfényben — magyarázom, és kezemmel mutatom az irányt —, én ennél a fánál álltam, a törzsének támaszkodtam, s a német mesterlövőpuska föld felé néző torkolattal lógott a hónom alatt. A zsebem tele volt ezüstcsillogású, zöldhüvelyes tölténnyel. Kissé önmagammal is leszámoltam, ahogy az esetet elmeséltem. Az életem diagrammája hosszú ideig emelkedett, amíg el nem értem mai helyzetemet. Most egy szakaszon — még nem tudom, milyen hosszún — vízszintesen folytatódik, nem süllyed és nem emelkedik, aztán majd meredeken esik. De a történet érdekes. A feleségemen látom, hogy igazán érdekes és lebilincselő, ő sem tudja elhinni rólam, hogy valamikor megtettem hasonló dolgokat. Szemében ugyanazt a csillogást látom, mint a szerzői estek hallgatóságának a szemében, szórakoztatom. Leköti a szerepem. Pedig úgy mesélem el a történetet, hogy hanghordozásomban szavaim mögött ott legyen a kétség, a bizonytalanság és elégedetlenség önmagammal, de nem érti meg. Nem lát belém. Két évtizeden át nem tudott belém látni sem ő, sem más. — Gyönyörű ősz — mondja elragadtatva —, nézz szét, milyen gyönyörű ősz!... Verset írhatnál róla, őszi verset. — Talán majd írok, mert igazán gyönyörű... Költői ősz, csupa szín és szomorúság. írok én, miért ne írnék ...? ébredés Ismerősnek hazudta magát az éjszaka. Egy régi dallal altatott el, aztán íel- kúszott az ablak előtt őrt álló fenyők tetejére, s onnan leste kaján örömmel, mit tesz velem a virradat. Ébredés idegen tájon. Széttéphetetlen sárga rácsok hullottak be az ablakon. Mérgezett nyilaival a Nap a hideg verejtéket gyöngyöző pincefalhoz szögezett, vergődő testem köré sárga krétával húzta meg a tehetetlenség varázskörét. Megbénított, de torkomat nem tudta lezárni, kiáltásom elűzte a fenyők hegyében gubbasztó éjszakát. Állítsátok meg az utakat, mert nem tudhatjátok, hova vezetnek, senki sem ismeri titkukat! Szántsátok fel az utakat, és felszaggatott testüket ültessétek be földi szederrel, hogy vérük tüskés indákban folyjon szerteszét, s mérgük forrásait a levelek tenyeréből felihassa a Nap. Adjatok innom a szent gombák főzetéből, hogy fény-bilincseimet lerázva felrepülhessek a fekete felhő fölé, amely orkánként készül lezúdulni a tájra. mesék Anyám a sárkányok vasorrú bábák szörnyek piroskák és farkasok kapzsik és ártatlanok meséid nem voltak mesék Anyám az este szikkadt meder Kérge alatt hüllők halódó serege szomjazik bőséges áradásra könnyek oldódó vergődő zuhatagára Anyám a selyemfű réteket szögesdrót zárja el az éhesek elől Sívó homokra hajtott ménesek kísértenek az álmaimban Minden meséd igaz volt anyám 'O e a o §
