Irodalmi Szemle, 1970

1970/3 - Duba Gyula: A harmadik helyezett

egeret. Bár én nem voltam rémült, legfeljebb elégedetlen, mint mindig életem során, de voltak tapasztalataim, hogy hogyan fegyverezzem le elégedetlenségemet. A harmadik helyezettek — bár szenvedve és háborogva — mindig meg tudják győzni önmagukat arról, hogy elégedetlenségük indokolatlan, valójában elégedetteknek kell lenniük, mert nyertek. Hányszor éreztem később is a távozás kényszerét, láttam a lehetőség csábító' körvonalait, nagyságát és elérhetőségét, hallottam hívó szavát, hogy hagyj mindent magad mögött, gyere dolgozni, merülj el a szépségben és szellemben, mely benned él, szabadítsd fel egészen magadat önmagad számára, hogy ki tudd fejezni, ami lávaként feszít, használd ki teljesen adottságaidat! De már nem tudtam magam kiszakítani, leválni új gyökereimről. Akkor el kellett volna mennem, önmagammal se törődnöm, kegyetlenül és felelőtlenül csak az, ötlettel, a gondolattal, az érzéssel kellett volna foglalkoznom, mely embrióként tartalmazta bennem a mű lehetőségét, az új születésének csíráját, az értéket, mely csak általam lehet adott, de nem mentem el.

— Apu, melléd ülök, látni akarom, hogyan vezetsz... — mondja a fiam kérő hangon a hátsó ülésről.

Fékezek és megállók. A feleségem kiszáll, és a hátsó ülésre ül a kislány mellé, a fiam mellém jön. Élénken nézegeti a volánt, a sebességmérőt és a sebességváltó fekete gombját. Bekapcsolja az ablaktörlőket.

— Tudod-e, hogy szerencsétlenség esetén a vezető mellett ülő utas jár a legrosszabbul ... ő biztosan meghal, a statisztika szerint ö hal meg legelébb... — ingerkedero vele.

— Ne beszélj ostobaságokat! — szól rám bosszúsan a feleségem.

— A hátul ülők nem halnak meg? — kérdezi a kislányom.

— Nem... a hátul ülők nem halnak meg, csak a vezető mellett ülő utas hal meg...

— A gépkocsiban ő a harmadik helyezett, gondolom.

Indítok, a kocsi felgyorsul, s én egy oldalpillantással megnézem a fiamat. Más, mint én voltam ebben a korban, zömökebb és magabiztosabb. Élénk érdeklődésű és jó tanuló. Sokat olvas, és szereti a technikai játékokat, építőelemeket, szerszámokat, kísérleti vegyszereket, szenvedélye a villanymotor, az elektroncsövek és kondenzátorok. A lányom elsős, kedves kis teremtés. Sokat beszél és már szavalni is tud. A feleségemmel főiskolás korában ismerkedtem meg, ő is faluról jött a városba, szép lány volt, de eljárt felette az idő. Mindkettőnk felett eljárt az idő. A feleségem szeretett, amikor feleségül vettem, s az évek a szerelmet kölcsönös ragaszkodássá, figyelemmé, és következetes kötelességtudássá változtatták, családi életünk rendezett. Harmonikus. Egy tekintélyes lap rovatvezetője vagyok, szűk munkaterületem határain belül önállóan mozgok, másokra nem támaszkodom. Kényelmes munkakör, társadalmi és szakmai másodrendűségéből kifolyóan nem jár túlságosan nagy felelősséggel, amiből az következik, hogy a fizetésem is alacsonyabb, mint általában a rovatvezetői fizetések. De én meg vagyok elégedve vele. Már nem járom az országot, utaznom nem kell, munkám nagy része hivatali jellegű, napról napra ülök a szobámban, rendszeresen, pontos időben járok haza, családi életet élek. Napjaim egyformán telnek egymás után, nem sokat gondolkodom rajta, hogy mi volt tegnap, mert holnap ugyanaz következik. És ma ugyanaz van, mintha megállt volna felettem az Idő. Változatlanság és nyugalom vesz körül. S én ragaszkodom ehhez az életmódhoz, szükségem van rá. Másképp már elképzelhetetlennek tartom az életemet, mert tudom, hogy a változtatáshoz nincs erőm, ezért ragaszkodom hozzá, és mindent megteszek, mindent eltűrök érte. Hogy megtarthassam. Mint ahogy az igazgató eltűrte 'a szép tanítónő kegyetlenségét és az én aljasságomat. Nem lázadt ellenünk, én sem lázadok. Régen bezárult a kör körülöttem, és minden kitörési kísérlet lehetetlen, mert széttördelné bennem a harmóniát, a nyugalmat, s ezért eleve lehetetlen a számomra. A lázadás csak addig indokolt, amíg értelme van, amíg olyan változást hozhat magával, amelyet az ember kíván. Én nem kívánom a változást, s ha valamilyen külső behatásra megváltoznának életem körülményei, szerencsétlen lennék. Szükségem van a külső rendezettségre, hogy a lelkemben nyugalom legyen. Néha verseket írok, tudom, közepeseket, inkább csak a rutin dolgozik bennem, mintsem a jelenségek értelmét felismerő szenvedély, ismétlem önmagamat, itt is a kötelességtudat ösztönöz, mint költő is elköteleztem magamat, írnom kell. S a költő verset ír, tudom.

Már a hosszú lejtőn rohanunk a falum felé, és a völgyben felkiáltójelként elénk ugrik az ismert templomtorony, összeszorul a szívem. Másképp érkezünk, mint egyébkor, a