Irodalmi Szemle, 1970

1970/3 - Duba Gyula: A harmadik helyezett

be jutott, hogy valójában senki sem vár. Sokan tudják, hogy jövök, talán az egész falu értesült érkezésemről, de határozott vendéglátói szándékkal és örvendező szeretettel mégsem vár senki. Hét óra lehetett, s már éjszaka. Szerzői estre jövök, mindenkihez és senkihez. Túl a síneken elszáradt kórók meredtek a ködbe, beleszúrták ágas-bogas testüket, és rezzenetlenül álltak. Közöttük keskeny szekérút, a faluba vezet. Néhány méter után ez is a ködbe vész. Sokszor érkeztem már így a falukba, és mindig ugyanazok a fáradtan lelkesítő gondolatok fogtak el, mikor a szekérutakra léptem; most elindulok ezen az úton, hogy egyéniségemmel meghódítsam a falut, kivívjam csodálatát, és a lakóit érzelmeiken át a befolyásom alá vonjam. Vannak olyan elhamarkodott és felelőtlen ötleteim, hogy az elkövetkező órák során idegenként figyelem önmagamat. Most is elhatároztam ezt az önmagfigyelést, mely szinte sosem jelent szórakozást, sőt a legtöbb esetben kiábrándulással és keserves tapasztalatokkal jár. Mentem hát a bogáncsokkal szegélyezett szekérúton a ködfal mögött lapuló falu felé, hogy érvényesítsem költő- tnagamat. Verseim létének igazolásáért indultam küzdelembe, annak a nyugtalanító elképzelésnek a bebizonyításáért, hogy tevékenységemnek, mely során egy megérzett szépség törvényei szerint szavakat rakok egymás mellé, van értelme. S hogy ez a tevékenységem a mások hasznára való, értékes és egyedülálló, melyet csak én tudok így megtenni, és senki más, s így pótolhatatlan értékeket teremtek. Nehéz lett volna számomra e nélkül a meggyőződés nélkül verset írni, de talán még nehezebb volt fenntartás nélkül hinni benne. De akkor be kellett látnom, hogy kedvetlen vagyok, és nem titkolhattam magam előtt a hiábavalóság és csüggedés fárasztó érzését, melyet a lucskos szekérút

— úgy látszott, sehová nem vezet — keltett bennem.

Az első lámpa fénye úgy bukott elém a ködből, mint egy távoli csillag sápadt remegése. Halvány volt, gyenge, alig észlelhető, irdatlan távolságokat jelző. S bár a távolságról azonnal kiderült, hogy néhány tucat lépésnyi csupán, mögötte újra a sötétség terpeszkedett. Sokáig mentem a néma faluban, sápadt lámpák és derengő ablakok tompa fényei között, amíg az első ember szembejött velem, és megkérdezhettem tőle, hogy hol a művelődési otthon. Fekete gumikabátos, középkorú férfi volt, bajuszán vízcseppek fény lettek; hosszan magyarázta, hogy merre kell mennem, és közben kíváncsian méregetett. Szerettem volna, ha tud rólam, és megkérdezi, a várt költő vagyok-e, de nem kérdezett semmit, kíváncsisága önkéntelen volt, és az idegennek szólt. Semmi jelét nem fnutatta, hogy tudna a szerzői estről, s ez lehangolt, elkeserített, és fokozta félelmemet: nem bizonyítok be semmit, helyzetem kilátástalan és ittlétem teljesen felesleges.

A művelődési otthon valamikor nemesi kúria lehetett, beljebb állt a házsor vonalától^ magas jegenyefák álltak előtte. Keskeny gyalogút vezetett bejárata felé. Homlokzatát egyetlen villanykörte világította meg. Hosszan kerestem ajtaját, mert nem szűrődött ki rajta fény. Odabenn zömök fekete vaskályha állt a sarokban, két idős férfi ült mellette székeken, és kezüket kitárt tenyérrel tartották feléje. A terem piszkosszürke padlóját üres széksorok csíkozták keresztben, s a színpad felé néztek. A színpadon piros krepp- papírral borított asztal állt, mögötte néhány szék, mellette ugyancsak pirossal borított szószék. Kulisszák is voltak a színpadon, erdőrészletet utánoztak. így a piros asztal kies erdei tisztás közepén állt, szürkészölden övezték a vászonra festett lombok, mint egy út melletti, poros erdőkoszorú. Kezet fogtam a két öreggel, és bemutatkoztam, aztán leültem közéjük, és már hárman melengettük tenyerünket a kályha felett. Olyan Ismerősek voltak ezek az öregek, és mégis oly távoliak, zavart, hogy tudtam, fél óra múlva majd ott ülök velük a színpadon, a piros asztal mellett, és igyekszem úgy beszélni, hogy fól érezzék magukat velem. S a széksorokban is ülnek majd, nagyobbára asszonyok és iskoláslányok, és nekem az lesz a legfőbb gondom, hogy ők is jól érezzék magukat a társaságomban. Mindenkinek jól kell éreznie magát velem, és nekem nem szabad majd arra gondolnom, hogy senkit nem érdekel, hogyan érzem én magam. Sokáig beszélgettünk ott melegedve, s az öregek tudtomra adták, hogy ma kevesebben jönnek majd a szerzői estre, mint egyébként, mert bár a falu kedveli az írókat, költőket, és sokan olvasnak, de egy lakodalom van a faluban, a szülők nem akartak beleegyezni, mire a fiatalok elszöktek Csehországba, s így mégis lakodalom lett belőle. Sok huzavona volt körülötte, az asszonyok egyébről sem beszéltek már hetek óta, de végül is ma elmehetnek a lakodalmas ház ablaka alá, és el is mennek bizonyosan. Azért nem kell félnem, mert közönség lesz, ez nem olyan falu, hogy ne lenne, olyan még nem volt, hogy egy szerzői esten ne lett volna náluk közönség. Hát persze, gondoltam, én