Irodalmi Szemle, 1970

1970/3 - Duba Gyula: A harmadik helyezett

sem mulasztottam el, hogy megjelenjek a lakodalmas ház ablaka alatt, és lehetőleg minden pálinkát és bort megigyak, amit a vőfélyek hoztak ki üvegekben és korsókban, és nem valószínű, hogy valamilyen költővel való találkozás kedvéért elmentem volna a vígan fénylő ablakok alól. Türelmesen várakoztunk, mit is tehettünk volna mást, s amikor a széksorokból már mintegy húszfőnyi embercsoport nézett ránk kíváncsiam, felmentünk hárman az erdei tisztásra a poros lombok alá. Néhány kamaszfiú kivételével asszonyokból állt a közönségem, bennük ösztönösen több kíváncsiság él, mint a férfiakban. Eljöttek hát megnézni engem, érdekessé tesz a szemükben, hogy verset írok, nem az az érdekes, amit írok, én vagyok az érdekes, mert milyen ember lehet az, aki verset ír? Kedvetlen voltam, azért kerülgettek ilyen borús gondolatok; az én számomra viszont az az érdekes, hogy minden szerzői estemre így megyek, ezek a gondolatok zsonganak körül, és ilyen kedvetlen vagyok. De azért hősiesen küzdöttem a sikerért, igyekeztem, hogy jól érezzék magukat, tréfás történeteket meséltem az életemből, szellemességeket és viccpetárdákat pufcgtattam, és közben megállapítottam, hogy a mosolyogva ripacs- kodó színész a piros asztal mellett nem én vagyok, és nem is akarok az lenni. Mégsem tehettem mást, mert szemben ültek velem az olvasóim, becsületes, dolgos emberek, akik verseim létjogát bizonyíthatják, ha az egyáltalán bizonyítható. S egyszerre két fiatal nö és egy negyven körüli férfi lépett a terembe, előrejöttek, és leültek az első sorban. Mások voltak, mint a többiek — a tanítók, súgta az egyik öreg —, de ugyanúgy néztek rám, mint az asszonyok. Én mégis elvont szépségről és magasröptű gondolatokról kezdtem beszélni nekik, csak hozzájuk szóltam, és kissé nagyzoltam, adtam az okosat és fantáziadúst, a művészet gyér lehetőségeiről és számos sérelméről szavaltam, és megdöbbenve állapítottam meg, hogy nem értenek, és nem is azzal az igénnyel jöttek ide, hogy megértsenek. Jóindulatúan és érdeklődést színlelve hallgattak, de nem áradt belőlük olyan kisugárzó vonzóerő, amely a szerencsés szellemi találkozások alkalmával létrejöhet. De amikor újra tréfákat meséltem, már mosolyogtak, ahogy az elkezdett szerepet tovább játszottam, egyszerre közeli lettem a számukra, s ők beleolvadtak az asszonyok sorába, és nem váltak ki közülük. Kérdéseimre nem feleltek. Általában senki sem felelt kérdéseimre, képtelenek voltak kielégítően válaszolni, mintha bosszantani akarnának; nem azért hívtunk meg, hogy te faggass minket, hogy nekünk kelljen feltárnunk az egyéniségünket, azért vagyunk itt, hogy általad jól érezzük magunkat. S én Igyekeztem Is teljesíteni feladatomat, nem is sikertelenül, mert a tanítónők szeme érdek lődést tükrözött, az asszonyok nevettek, a fiatal lányok fejüket lehajtva mosolyogtak, és a két öregember barátságosan nézegetett. S amikor befejeztem szereplésemet, megtapsoltak, és házi borral megvendégeltek. A tanítók is asztalhoz ültek, megismerkedtünk. Tíz óra után a negyvenéves férfi — közben megtudtam, hogy a helyi népiskola igazgatója — meghívott egy özvegy asszony hoz, aki házi bort mért ki alkalmi vendégeinek. Savanykás vörös bort ittunk egy cementlapokkal kirakott konyhában — harántsá- vokban húzódtak a talajon a szürke és fehér négyzetek —, és rádiózenét hallgattunk, ismeretlen állomások kavargó dallamait. Mindent az igazgató fizetett, a vendégel voltunk, s én csodálkozva vettem észre, hogy vendéglátónk tartózkodóan és menthetetlenül szerelmes a csinosabb tanítónőbe, de az okos fiatal lány kegyetlenül és fölényesen játszik vele. Nevet rajta, kicsúfolja és sértegeti, s a becsületes arcú férfi alázatosan tűri sze szélyeit, nem ellenkezik, megbocsátóan és jóságosán mosolyog, és nem gyúl robbanó indulatra. A másik tanítónő csúnyácska volt, korlátolt és esetlen, alig vett részt a beszélgetésben, inkább csak a barátnőjének helyeselt, annak életerős és önző egyéni sége mögé rejtőzött, és helyeslésével, apró kacajaival, szája elé kapott kezének gúnyos gesztusaival segítette őt, hogy diadala az igazgató felett minél teljesebb legyen. Elképzeltem ennek a jóindulatú férfinak a hétköznapjait; felettese a nőnek, akit szeret, és aki kineveti, és villanásszerűen megláttam, hogy ő is az élet harmadik helyezettje. Hány an lehetünk a nagyvilágban? A testvérem ő. Ilyen tehetetlen a tekintetnélküliséggel és érzéketlenséggel szemben csak ennek a furcsa rendnek, az élet harmadik helyezettel rendjének a tagja lehet, aki mélyen tiszteli az emberi ridegséget és kegyetlenséget, mert tanácstalan vele szemben, fél tőle; ő maga nem tud igazán rideg és kegyetlen lenni. Viszolyogva és borzongva magamat láttam meg a sajnálatraméltó igazgatóban, s ez arra késztetett, hogy erősen igyák, s így lassan indulat kerített hatalmába, gyű lölködő indulat az igazgatóval szemben, tehát önmagammal szemben, mert indulatomat azzal keltette fel, hogy olyan, mint én. Először csak szavakkal bántottam, csúfolódásom