Irodalmi Szemle, 1970

1970/1 - Fábry Zoltán: A bot

csak emberek. Falujabeliek mentek vásárra. Köszöntek neki. Az öreg Klecz a bot vasas végét emelte a kalapjához, azt akarta, hogy észrevegyék a nagy változást.

Senki sem látta.

Most már vágyta nagyon a csendet, a zavartalant, a szeges vasvég még mindig nem érintette a földet.

Messziről már látszott a falu, félt, hogy megint emberek jönnek. Megállt, körülnézett, a kabátját összegombolta — erős markolással a levegőbe emelte a botot — és belevágta a földbe.

A bot eltört.

Az öreg Klecz a nagy mozdulattól lebukott a földre: nagyon megüthette magát, mert sírni kezdett.

Ügy maradt a földön. A bot csonka hegyes végét durcás mozdulatokkal, behunyt szemmel szurkálta a földbe — aztán úgy hagyta. Azután már csak sirt. Később felült, és hang nélkül egyre nézte a csonka fadarabot.

3.

A műlábas Varjas jött kifelé a faluból.

— No mi az? Ejnye, ejnye eltört a bot? No nem baj, majd megreperáljuk: összeragasztjuk, és egy erős vaskarikával átfogjuk.

Nézte, hitetlenül nézte Klecz a tegnapi ellenséget; megfogta erősen a kezét, amíg az felhúzta. Törülgette magáról a port. közben lopva, mindig a kovácsot nézte, nem merte felemelni a fejét — egyre talált ruháján új port, új munkát.

— Azt mondja, meg fogja csinálni; vaskarikát tesz rá — félve oldalt pislogott, Varjas már a két fadarabot illesztgette. Hirtelen oda akart ugrani, meg akarta csókolni a kezét, mint reggel annak a másik kovácsnak; erről eszébe jutott a hajnal, és egy ijedt mozdulattal a nagy bankók felé nyúlt. Kivett egyet — azt a markába szorította, és ismét a tegnapi ellenségre nézett, a jó emberre.

Kinyújtott tenyérrel meg akarta érinteni annak babráló könyökét, amikor csodálkozással látta, hogy a pénz lobogó eséssel lehullt a földre.

Megértett mindent, egy lépést tett előre — rátaposott a papírra, és egy gyerek topor- zékoló türelmetlenségével rántotta meg a kovács kabátját.

— Gyerünk már, majd én húzom a fújtatót.