Irodalmi Szemle, 1970

1970/2 - Zeman László: Egy Ady-vers fordításával kapcsolatban

Az 5. vsz. mondattani kapcsolatai: fül)

____________ f ________________

4 | 4. 4. I fül)

„Föl-fölhajtott kő, bús akaratlan,...................Te orcádra ütök. ( t — az akaratlan morfológiai kettőssége az előtte levő szintagmával viszonyítva további alternatívát von maga után.)

A

z 1. vsz. kezdősorában mondatértékű egységnek vehetjük az egész sort, vagy csak az első szintagmát, a „földedre hullva,“ az utóbbi esetben az állítmányi rész tagja, a határozó, ill. az igei állítmány függvénye, s a sor áthajlásossá válik. (A képi, érintési asz- szociáció az első sor két szerkezete között mindenképpen megmarad.)

Föl-földobott kő, * földedre hullva, [Kicsi országom,] újra meg újra Hazajön a fiad.

Föl-földobott kő, földedre hullva, # [Kicsi országom,] újra meg újra Hazajön a fiad. (A szintaktikai lehetőségek teljes felgöngyölítésére nem törekszünk, pl. a „Föl-földobott kő," beilleszthető [mint, -ként] a jól formált prózai mondatba stb.)

Az alternatívák felsorolásával nem állítjuk, hogy valamennyi egyenértékű, hanem hogy a legvalószínűbb mellett a többi se funkciótlan, s az 1. és 5. versszakban az első sor második szintagmája kétirányú váltásával (a váltás az 1.-ben sokkal erősebb, mint az 5.-ben) oszcillálást (12) hoz létre, kapcsolást a földobott kő metaforája és a költő jelenléte között, a nyelvi szerkezet által is exponálódik az identitás, átfedődés. (A

4. vsz. középső sora szintén két pólus vonzásában áll, a sor végén a „vesszőhiány“ lefelé szorítja, ritmikai-hangtani és szerkezeti arculata pedig az első sorhoz.)

Az egyszerű, sőt a formai elemek kategóriájában legegyszerűbb ismétlések, parallelizmusok (alliterációk, ragrímek stb.) funkciós voltát könnyű elfogadnunk mint a kifejezett és ábrázolt kitérhetetlenség, kötöttség — egyvájatúság — jelzéseit. A vers egészében — ismételjük — egyértelmű, amit a „térháló“ bizonyos pontjain fellépő nyelvi ambi- guitások nem változtatnak meg, csupán a nyelvi-jelentéstani réteg „opalizálását“ (13) idézik elő, fokozva a vers esztétikai megformáltságát, hatását.

Beniak versében ez az opalizáló terület nagyrészt hiányzik. A tárgyalt Idióma egyértelműen visszaváltott a szó szerinti jelentésre, a mondattani kapcsolások egypólusúak (némi kétirányú áteresztőképességet fedezhetünk fel a „nevoľky, radom“ kifejezésben). Feltételezhető lenne, hogy a versfordításokba formakényszer folytán belépő kötőanyagnak is lehet ambiguitás-hatása. Megfigyeléseink szerint azonban általában szervetlen, ill. szemantikailag funkciótlan marad, nem ambiguitást, inkább csak határozatlanságot vált ki (fellazítja a „forma" és „tartalom“ egységét). Az 5. versszak „radom“ szóalakját idézhetnénk anyagunkból példaként.

Dolgozatunk végére érve kitekintésként összegezzük: a nyelvi forrású ambiguitás kérdésével az implicit-explicit viszony (14) alakulásának egyik módjába ütköztünk. Terje12 A jelölést olyan értelemben használjuk, mint Hankiss E. Vö.: Hankiss, E., József Attila komplex képei. Kritika, 1966 10. sz. és A népdaltól az abszurd drámáig. Kritika, 1967 12. sz.

13 Roman Ingarden: Das literarische Kunstwerk. (3. kiadás) Tübingen 1965 („Dér vieldeutige Satz ist aber auch nicht mit der Mannigfaltigkeit dér durch interpretation* gewonnenen eindeutigen Sätze zu identifizieren. Es ist gerade das Charak- teristische der vieldeutigen Sätze, dass sie eine Mehrheit von »Interpretationen« zulassen1, ohne irgendeine von ihnen entschieden auszuschliessen oder zu bevorzu- gen. Weil aber allé »möglichen« Interpretationen zugelassen und g 1 e i c h be- rechtigt sind, ist auch dér rein intentionale Korrelatsgehalt »opalisierend« mehrfältig und birgt in sich widerstreitende Elemente.“ i. m. 150; „Das Vorhandensein solcher »opalisierender« rein intentionaler Satzkorrelate ist für die Erfassung des Wesens des literarischen Werkes von besonderen Wicbtigkeit. Vorläufig sei nur bemerkt, dass es einen besonderen Typus von literarischen Kunstwerken gibt, deren Grund- charakter und eigentümlicher Reiz darin besteht, Mehrdeutiglkeiten in sich zu bergen. Sie sind auf das Auskosten dér im »Shillern«, im »Opalisieren« gründenden ästhe- tischen Charaktere berechnet..." i. m. 151. 1.)

14 Jiŕí Levy: Umení prekladu. Praha 1963. Az idevágó fejezetből (Vztah myšlenky a výrazu [A gondolat és kifejezés viszonya)) idézhetjük: „Pŕekladatel má k textu pomér interpreta, proto text nejen prekladá, ale také vykládá, tj. zlogičťuje, dokresluje, intelektualizuje. Tím jej často zbavuje umelecky účinného napätí mezi myšlenkou a jejím vyjádŕením. V prekladu dochází hlavne ke 3 typűm intelektualizace: a) zlo-