Irodalmi Szemle, 1970
1970/2 - Tőzsér Árpád: A homokóra nyakában
Harmadik félreáll Bámulja azt a kettőt És csóválja fejét Míg le nem esik a feje (Csábítót, Weöres S. ford.) Mivel azonban mindkét költészet ideje és tere inkonkrét, mindkettő a végtelenség érzetét s az emberi lehetőségek kimeríthetetlenségét sugallja. Ha Zbigniew Herbert ősei között Ezra Poundot és Eliotot említettem, akkor Vaskó Popa kevésbé „játékos“ versei (a fent idézett Csábítót ugyanis a Játékok ciklusból való), mint pl. az Add vissza rongyaim, a Végetnemérő költemény Eluardját idézik. A „romlás virágai“ után Éluard állította úgy vissza a dolgok egyensúlyát, mutatta fe! az emberi lehetőségek, az egymásba átcsapó ellentétek végtelenségét, mint a „jő virágait“ abszolutizáló szocialista realista költészet után Vaskó Popa, s lett így az emberi teljesség dialektikusa. S ha már Paul Eluard-t említettem, hadd fejezzem be ezeket a téziseket s vázlatos felsorolást vele, illetve egy olyan gondolattal, amelyet vele kapcsolatban írt le Illyés Gyula: „Nyelvünk letéteményese, hiába mosolygunk rajta, egy eszményi juhász-számadó, aki a Hortobágy közepén állva nézi a sík világot s ad nevet a jelenségeknek. A francia nyelv ilyen eszményi alkotója egy könyvtárszobában sétál ókori grammatikusok és filozófusok műveinek erdejében, s a szavak neki nem tapintható tárgyat idéznek föl, hanem egy bekezdést egy könyvben. Számára a két végén égő gyertya épp azért hibátlanul jő kifejezés, mert már elvont. Nem kép, hanem már képlet: a képek esszenciája.“ (Illyés Gyula: Éluard magyarul.) Illyés itt természetesen a mi nyelvünkről, a magyar nyelvről beszél, de azt hiszem, ilyen eszményi juhász-számadó (esetleg földmíves) a letéteményese minden közép-európai nyelvnek (lásd: a Tatarka-idé- zetet Brankusiról). S ha ez így igaz, akkor most úgy látszik, határkőhöz értünk. A letéteményes ugyanis — az itt felsorolt költők versei bizonyítják — kezd polgárosodni. De ennek a polgárosodásnak megkülönböztető jegye van: a számadó beköltözhet a gondolkodás polgárosodott házába, a könyvtárba, de még mindig nem költözhet ki — hogy indító képemhez visszatérjek — a homokóra nyakából. Azaz, a polgárosodás sem saját lényegéből (szubjektumából, aktivitásából) következik, hanem abból a szocializmusból, amit — kifejezőbb szó híján — ajándékba kapott. S még tovább fűzve a gondolatot: egy kicsit úgy ébredt polgármivoltára is, mint a nemzeti tudatra: a tudat valóságos tartalma nélkül. Csoda-e, ha a nemzeti intézmények funkciójától megszabadulva, „polgári“ tudattal, a polgár „fogalmi, logikai nyelvén, a naturalista valóságtól függetlenedő szóhasználattal“ (Illyés Gy. uo.) a kirekesztettség s az egyidejű megmaradás magatartását mitizálja. Ez immár — s pillanatnyilag — az ő számára sem „tartalom“ többé, hanem „gondolat“, s kezdetét veheti e gondolat (logika) „ábrává válása“. Idegen tőle Majakovszkij maszkulin dühe, de éppen úgy idegenek Becket sír fölött szülő anyái is, marad hát a „homokóra nyakában“, s megkísérli azt mitizálni. (A versidézetek — Vaskó Popa versének kivételével — a szerző fordításai.)
