Irodalmi Szemle, 1970

1970/2 - Kovács Magda: Égigérő tánc

ahová néztek. A tóban forró hamu hullámzott, izzó, idegen virágok égtek a partján. A csontod egyre keményebbre égett. Néha megszöktél tőlük arrafelé, ahol emberek nyüzsögtek. Anyád nagy fehér arcáért reszkettél. Nyakába bújni, s kontya alatt az illatos melegbe fúrni az orrod. Halk, torokhangon döngicsélni, minit a húgod. Sírni, nevetni, elvágódni. Keményre égett csontod helyett valami puha, hajlékonyát kívántál, hogy összecsavarodhass, mint a kígyó, homlokod elrejthesd a fűben. Szerettél volna azoik közé menni, akik homlokukat leszeghették a felhők elől. De amikor észrevettek, hirtelen megfagytak, lehunyt szemmel elnyúltak a földön.

Anyád nyaka üvegből volt, lecsúszott rajta a karod, húgod elnyílt száján nem jött ki hang. Jó lett volna sírnod, vagy egy harmadik úton menni, de nem volt, csak két út. Az egyik, ahol a többiek voltak, a másik, ahol apádék haladtak. Visszatértél. Nem vártak rád, csendesen mentek, egymástól is idegenül, de visszataláltál, vezettek nagyanyád gyűlölet-virágai.

Apád arcán gondolkodtál. Színt kerestél a szemének. Még nem láttál börtönből sza- badulót. Felizzott előtted a homloka. Középen, a szemöldöke fölött, kis kerek folt. Nem! Egyszerre rándultatok meg nagyanyáddal.

A domb mögött a nap-virág összecsukta tölcsérét. Előbújt az erdőből az este, s elindult a falu felé. Sebesen jött, tüntetően felétek tartott. Kis, röpködő homokszínű madarat kergetett maga előtt. Udvarotokba szállt, s ott röpdösött előttetek, apád homlokának életre kelt foltja. Felé kaptál, súrolta a kezed, égetett. Csontjaidban felébredt a tűz.

Kaputok előtt, a sötétben, ólálkodó léptek surrogtak, szempárok világítottak. Fosz- foreszkáló, prédát leső szempárok. A falu gyűlölete. Figyelmeztetni jöttek. A falu nem oldozta fel apádat. Halálra ítélte, s végrehajtja az ítéletet. Csak ezt jöttek jelezni. S ti tudtátok, hogy a kerítés alatt sötét árnyak hasalnak. Nagyanyádra néztél. Miért nem szabadítja rájuk a homokszínű virágokat? Miért nem hullámzik fel a kert, s dobja át magát a kerítésen, hogy betemesse, elsöpörje a lapuló árnyakat?

Anyád nagy, fehér arca mögé húzódva figyelt. Fáradt volt, s hamar abba is hagyta a gondolkodást. Lerúgta lábáról a bakancsot, az apádét, az egyiknek a talpa végleg leszakadt. Mezítláb szebb volt, mint bakancsban. A lába is nagy volt és fehér. Lassan ébredt fel, mint mindig. Ű értette meg utoljára, hogy apádat lecsukták. Akkor kiugrott az arca mögül, a sarokba menekülve néztétek, ahogy őrületében széttörte darabokra a konyhát, utoljára apád fényképét szakította ki a kis keretből. Ügy kellett lefogni. Utána mintha meghalt volna, elnyúlt a sezlonon, nagyanyád zöld pokrócot terített rá. Hetekig egy szót sem szólt.

Nagyanyádat félholtra verték a gyűlölködő parasztok, amikor fát hozott a vállán az erdőről. Utolsó fogát ott köpte bele a hóba, s ti két nap vacogtatok a hideg házban. A jégvirágok benőtték az ablakot, leléptek a konyhaföldre, s elindultak felétek. Amikor elérték az asztalt, anyád fogta a fejszét, apád kabátját. Mindennap behúzott egy szálfát az erdőről. Nagy fehér arca elől ijedten húzódtak el a falusiak. Apádról nem beszélt, s mintha sohasem lett volna, úgy élt tovább. Viselte a ruháit, de közben nem gondolt rá.

Még mindig nem ébredt fel. Csend volt körülötte. Benned tűz égett, nagyanyád beleolvadt az udvar sötétjébe, a kerítés alatt lapultak az árnyak, s valahol apád közeledett. Anyád úgy állt a küszöbön, mintha két combját tengerhullámok csapkodták volná. Csípeje körül a láthatárról éppen lecsúszott a nap, s két kitárt tenyerén elindultak a búzamezők vissza, a szíve felé.

A tüzet figyelted magadban. Úgy borultál fölé, mint egy barlang. Fölötted feljött a hold, s arcuk nőtt az árnyaknak. Kínos volt, ahogy megpróbált beleavatkozni a maga jámbor képével az eseményekbe. Ügyetlenül csetlett-botlott, felétek nyilazta sugarait, de folyton mellétek talált. Visszahúzódott, s szomorúan szorongatta egy kutya torkát.