Irodalmi Szemle, 1970
1970/10 - FIGYELŐ - Aich Péter: A csapda (Joseph Heller: A 22-es csapdája)
a csapda IJoseph Heller: A 22-es csapdája, Európa Könyvkiadó Bp.) Állandó mementóként kísér bennünket a második világháború; következményei, tanulságai máig befolyásolják életünket, s bár a huszonöt év válaszfala — különösen felgyorsított iramú századunkban — elegendőnek tűnhet föl, hogy a hatása gyengüljön, mégis, a nagy háború, ez az egész világot megrázó esemény még a jövőben is, tehát közvetve, alapvető történelmi élményünk marad. Irodalmi visszhangja könyvtárakat tölt meg, és megszoktuk, hogy az emberiség e tragédiáját a neki megfelelő eszközökkel ábrázolják az írók. Annál meglepőbb tehát, ha egy virgonc, fickándozó könyv kerül a kezünkbe, melyben a II. világháborúról nagyon is vidám, komolytalan írói eszközök által értesülünk. Joseph Heller amerikai író könyvének címe — A 22-es csapdája — nagyon komoly dolgokra utal, s mielőtt az ember belekezdett volna az olvasásba, azt is gondolhatná, hogy egy osztag tragédiájáról lesz benne szó, mint — mondjuk — Mailer Meztelenek és holtak című regényében. Amilyen távol, ugyanolyan közel is áll ez a valósághoz. A paradoxon különben se ritka Heller könyvében, amely az olvasóra szinte módszeresen kényszeríti rá a szemlélet módját, s az ember végül a legabszurdabb szituációt is természetesnek, logikusnak tartja, mondjuk azt is, hogy a könyv főhőse (a bombázótiszt, kapitány) anyaszült meztelenül áll sorban a díszszemlén, úgy veszi át a tábornoktól a kitüntetést — s még a tábornok jön zavarba. A könyv szűkebb lokalizációja: egy amerikai repülőezred az olasz fronton. Ennyiben tehát egyetlen katonai alakulatról van benne szó. Később azonban kiderül, hogy nemcsak egy katonai egységről akar Heller beszámolni, s már végképp nem csupán néhány groteszk figuráról, ahogy azt az első fejezetek után gondolnók. — A 22-es csapdája ugyanis humoreszkek sorozataként indul. Felmerül tehát a műfaj kérdése: mi is az, amit olvasok? A szerző egymás után meséli el humoros és groteszk történeteit, asszociációi időt és teret nem ismerve ugrálnak egyik történettől a másikig, újra visszatérnek az elsőhöz, kibővítik, vagy más szemszögből (más szereplő által) világítják meg, esetleg mesélik tovább ugyanazt. Ekkor figyelünk csak fel: a könyv összefüggő egész, a részletek kölcsönösen determinálják egymást, szigorú rend uralkodik bennük, sejtjük, hogy a történetek kavargó menetrendje tudatos látszat, amelynek takarnia kell valamit. Még mindig nem tudjuk, terebélyes novellát tartunk-e kezünkben, vagy regényt, amikor egy jóval fontosabb kérdés merül fel bennünk: mit akar ezzel a szerző, mi az, amit humorával begubőz? A második világháborúban járunk, s itt oldalszámra sorakoznak az egymást gúnyoló és egymáson röhögő alakok, a szerző által szándékosan hangsúlyozott komikumukban lötyögő vagy vegetáló emberkék. A könyv terjedelmének vagy két harmadáig nem találunk — a szó hagyományos értelmében — egyetlen pozitív szereplőt sem, mindegyik dilis (egy kicsit legalább), ütődött, hóbortos, vagy kimondottan hülye, s csak e gyarlósága által meghatározott téren belül képes mozogni. Hašek Švejkjében a dolgok állása kezdettől fogva világos, s a humor helytálló, indokolt. Heller élménye azonban a mindennél borzalmasabb második világháború. A 22-es csapdája a fasizmus elleni harcról szól, s ez lényeges kvalitatív különbség a Švejkhez hasonlítva. Hova céloz tehát Heller fickándozó humorával? Rubin Péter, az utószó írója fel is veti e problémát: „A második világháború jő célkitűzése a fasizmus leverése volt, s egy ilyen háborúnál nem könnyen nyugszik bele az ember, hogy a fő ellenség ne a német hadsereg legyen ...“ Joseph Heller látszatra valóban annyira hősei kifigurázásával s a köztük való viszony rögzítésével van elfoglalva, hogy tényleg alig marad ideje a fasiszta hadsereg leverettetésére, a főhős pedig szinte tiltakozik ellene. Mégis, amikor az ember leteszi a könyvet, határozott érzése van: nagyszerű regényt olvastam. Valóban regényt: a harsogó bukfencek úgy állnak össze egységes képpé, hogy mögötte meglátjuk az egész amerikai társadalmat, a kapitalista konzumtársa- dalom tipikus, mindent elnyelő konfor- mizálódásának mintapéldáját, azokat a
