Irodalmi Szemle, 1970

1970/10 - FIGYELŐ - Egri Viktor: Olvasónapló

mus-leninizmus egyik régi megállapítását: ha az uralkodó osztályok nem tudnak már a régi módon élni, akkor az összeomlásnak, a forradalom közeledésének egyik (objektív) tényezője jelen van. Erre a legvilágosabb tanúságot Babits prózai és lírai vallomásai teszik, melyekből kiderül, hogy a magyar polgárság legműveltebb, erkölcsileg legkényesebb része nem tud, nem tudhat már a régi módon élni."

Könyve utolsó oldalain Pók a költőre vonatkozó kritikákból, megemlékezésekből szemelvényeket közöl. Köztük nagyon találó és szubjektív hangon Bóka László így foglalta össze 1960-ban Babits életművének nemzedékeket nevelő hatását:

......Nemcsak igazságtalanság, de merő idealizmus Babits életművét akár a nála

h

uszonkét esztendővel előbb elhunyt Ady életművéhez, akár a nála huszonkét esztendővel később született József Attilának életművéhez méricskélni. Ne nekem, de egy egész nemzedéknek higgyék el: azt, hogy szocialisták lettünk, Adynak és József Attilának köszönhetjük többek közt. Azt, hogy nem lettünk fasiszták, s azt, hogy iszonyodunk minden vulgarizálástól, hogy igényes, humanista igényű szocialisták lettünk, azt többek közt Babits Mihálynak köszönhetjük."

Könyyek a vádlottak padján

Pálvölgyl Endre a Gondolatnál megjelent tanulmánykötetében (Könyvek a vádlottak padján, 1970) a világirodalom és a tudomány nagyjai ellen folytatott perekről számol be. Könyve előszavában a betiltott vagy elítélt művek jegyzékéből vagy ötven szerző nevét sorolja fel, és nem meglepetés számunkra, hogy a perbe fogottak közt Ovidius, Boccaccio, Dante, Rabelais, Montesquieu, Cervantes, Shakespeare, Moliére, Swift, Lessing. Schiller, Heine, Stendhal, Balzac, Viktor Hugo, Baudelaire, G. B. Shaw, Remarque, Malaparte, Moravia neve szerepel —, de meglepő, hogy a magyarok közül Katona József, Tompa Mihály, Bródy Sándor, József Attila, Kassák Lajos, Radnóti Miklós, Illyés Gyula, Déry Tibor írásai sem kerülték el a könyvtilalmi rendelkezést.

Rendkívül népes ez a jegyzék, de Pálvölgyi öt fejezetre osztott könyvében beéri néhány mű és szerzőik pokoljárásának megidézésével. Ennyi is elegendő annak illusztrálására, hogy milyen üldöztetéseket, halálos fenyegettetést kellett elszenvedniük azoknak az alkotóknak, akik mérföldes léptekkel jártak kortársaik előtt, s akiket ma az emberi kultúra fáklyavivőinek tartunk.

Vajon mi váltotta ki annyira a kortársak ellenszenvét és haragját, hogy kegyetlen üldöztetéssel járó perekre került sor, hogy kegyelem útján száműzetésre változtatott halálos ítéletek íródtak alá, és élete alkonyáig a közösség minden jogából kirekesztett, megbélyegzett ember maradt az, aki a világ, a társadalom rendjében valami kivetnivalót talált, szemnyitó igazságokat mert meghirdeti s az elesettek, a kiszolgáltatottak és megalázottak védelmére kelt. írjuk az értetlenség, az emberi korlátolság, az ostobaság vagy egyszerűen csak a tévedések számlájára? Magától értetődő, hogy személyes indulat, harag és gyűlölködés is közrejátszott ezekben a perekben, ám leglényegesebb itt — amint ezt Pálvölgyi Endre könyve bizonyltja — a vádlók és a vádlottak közt felmerülő ideológiai ellentét. Az emberi művelődés története állandóan arra figyelmeztet, hogy a múltban per fenyegetett minden gondolkodót és alkotót, aki nem hitt a feudális és polgári társadalmi rend „igazságaiban“, és azokat támadni merte.

Kötete első, Az évszázad legveszedelmesebb könyve című fejezetében Pálvölgyi a XVIII. század egyik legnagyobb filozófusának, Claude Adrian Helvetiusnak perét ismerteti. Helvetius De l’esprit (A szellemről) című műve azért bizonyult vétkesnek és kárhozatra méltónak, mert szerzője elítélte a kényuralmat, a vallást az elnyomás szellemi eszközének deklarálta, és azt a veszedelmes materialista tételt hirdette, hogy az anyag gondolkozik és nem a lélek, pontosabban, a lélek anyagi és nem szellemi szubsztancia: „Márpedig, ha a lélek nem szellem, akkor nem is halhatatlan, nem él tovább a halál után. Ha a halál után nincs szellemi élet, akkor az emberi élet célja nem lehet a halál utáni üdvözülés. Nincs szükség megváltásra, nincs tülvilági büntetés, s ez nem is befolyásolhatja az emberi erényeket" — foglalja össze Pálvölgyi a De l’esprit egyik tételét.

Helvetius főbenjáró bűne, hogy a materializmus módszeres kifejtésére vállalkozott. A filozófiában ő mondta ki félreérthetetlen határozottsággal, hogy a társadalom, a nemzet számára az az erkölcsös, ami az egész társadalom előnyére válik. Az erkölcs,