Irodalmi Szemle, 1970
1970/10 - FIGYELŐ - Egri Viktor: Olvasónapló
„Gorkij írta, hogy Tolsztoj társaságában, nem lehet hazudni. Mi elmondhatjuk, hogy Babits közelében nem lehet könnyelműen, lelkiismeretlenül írni. Fiatal írók kezében sokszor állt meg a toll egy pongyola gondolat, egy laza mondat közben, ezzel a zavart kérdéssel: »Mit szólna ehhez Babits?*“ Bálint György (1941) Néhány hónappal ezelőtt lapjainkban igen élénk és éles vita folyt költészetünk legfiatalabb jelentkezőinek munkásságáról. Nem szándékozom itt ezzel a félresiklott és eléggé tisztázatlanul maradt vitával érdemben foglalkozni, mert véleményem szerint kellően át nem gondolt szempontok szerint folyt le. Am elkerülhetetlenül ezekre a fiatalokra, a jó szándékú és tehetséges indulók útkereső törekvéseire és tévelygéseire, a költészetük érdekében indított vitára kellett emlékeznem, amikor Pók Lajosnak Babits Mihályról írott tanulmányát kezdtem olvasni. (Babits Mihály alkotásai és vallomásai tükrében, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1970) Babits költészetét és egész irodalmi tevékenységét — talán fordítói munkássága kivételével — a közelmúltban, a személyi kultusz éveiben sok gáncs érte. Negyvenöt és ötvennyolc között egyetlen műve sem került kiadásra; a ki nem mondott anatémát előbb drámafordításainak kiadása törte meg, majd két kötetben megjelenhettek Válogatott művei Keresztury Dezső tanulmányával (1959), két esztendővel később összegyűjtött versei és fordításai, végül 1964-ben novellái. Pók Lajos alapos tárgyismerettel, jeles kritikai érzékkel megírt tanulmánykötete elsősorban hézagpótló mű, amely Babits költői nagyságát méltóan megvilágítja, és kimondatlanul is érezteti, milyen nagy kár volt csaknem másfél évtizedig méltánytalanul mellőzni ezt a nagy alkotót, aki az első világháború alatt egzisztenciáját, szabadságát is kockáztatva támadta a militarizmust, hangot adott a nép békevágyának, az ellenforradalom és a fasizálődás éveiben a polgári humanizmus eszméinek európai rangú képviselője volt Magyarországon, s ahogy Pók Lajos kifejti: „a kor szorításában feladja humanizmusának »prófétaságot rühellö« elszántságát, a humanista cselekvést is vállaló nagy klasszikus költővé, századunk Vörösmartyjává nő.“ Ismertetésem mottójául nem minden szándék nélkül választottam a világháború előtti haladó szellemű magyar újságírás és kritika leghivatottabbjának sorait. Induló fiatal költőink figyelmét szeretném ezzel a babitsi műgondra és fegyelemre, az írás — főleg a gondolati költészet — alfájára és ómegájára felhívni. Az ifjú Babits budapesti egyetemi évei könyvek, stílusgyakorlatok között teltek el. Könyvek és stílusgyakorlatok kellenek ma induló lírikusainknak is. (Jól emlékszem, halála esztendejében mondotta nekem Forbáth Imre, hogy százával olvasta a világirodalom nagyjainak műveit, és százával írta a verseket: stílusgyakorlatnak szánta őket, egyiküket sem tartotta közlésre érettnek.) Pók a költő első könyvét (Levelek Iris koszorújából) a magyar irodalom egyik leggazdagabb, leglíraibb első kötetének tartja, s ez szerinte a mesterségbeli felkészültség, a műveltség eredménye. „Nemcsak szecessziós nosztalgia vagy szürrealista látomás van itt (A templomi Röpül!) majdnem két évtizeddel a szürrealizmus kibontakozása előtt, hanem a városi valóság új elemeinek felfedezése is a magyar költészet számára, amelyet az öregedő Arany lírája kezdett meg“ — írja. Erről az első könyvéről jelentette ki Schöpflin Aladár, a jelentkező Babits költészetének első nagy értékelője: olvasónapló A mellőzött költő figyelő
