Irodalmi Szemle, 1970
1970/10 - HAGYOMÁNY - Merényi Oszkár: Angyal Dezső emlékére (1895—1924)
A homlokán egy bujdosó opál ér. A mosolya áttörhetetlen páncél. Ne hidd, hogy tán megmondja majd nevét, vagy tán egy emlék játszadozna ajkán: gőggel kinyújtja klasszikus kezét nagy, kristály gombos kardja markolatján ...“ (Régi kép] E magányt ritkán enyhítik halk és szerény álmok a boldogságról, amely a poéta- sorssal összeegyeztethetetlennek látszik: „Szappanbuborék, mit lassan elengedtünk, melybe álmodozva átleheltük lelkünk. Hogy színes lett tőle, színes, mint az álmok. Benne százszor szebbnek látni a világot. Aranyos káprázat. Benne ég és nap van. S amikor a legszebb, — akkor szertepattan.“ (Poétaszerelem] E magányos álmodozó a csendélet egyik mesterének indult, amit alábbi verse is bizonyít: „Az ég mint egy merengő arc, oly halvány, és rajta hamvadó, beteg pirosság. A kertben a már száradó diófák oly különösképpen bámulnak rám. A rigó néma. Máskor hangja harsány. A perceim mint hangtalan vízcseppek alágördülnek, lassan-lassan esnek az örökkévalóság lusta malmán. Oh, hogyha zárult ablakom kinyitnám!... Az este könyv és benne én lapoznék. Halálosan ölel át a karosszék. Ügy érzem: már az alkony egyre mélyebb. Két arckép a falon rólam beszélget. S mintha zokogni kezdenének aztán.“ (Csendélet) Nehéz óráiban úgy érzi: a Szépség iránti szerelme reménytelen, a szépség látomása egyre távolodik tőle a hűvös, rejtelmes messzeségbe: „Meddig kísértesz még, pogány szobor? A műbíró lelkemben megcsodálja, mi szép is vagy: hajad márvány csokor, s arcodnak mily görög csodált oválja, hogy termeted szépsége mily' remek, hogy kebleid s formád minden paránya
