Irodalmi Szemle, 1970

1970/10 - HAGYOMÁNY - Merényi Oszkár: Angyal Dezső emlékére (1895—1924)

A szél ajtókat nyitogat ilyenkor.

Az árnyakra haragszik a komondor.

Nem alhat az, kit ők felkeltenek.

Reggel rémülten ülök fel az ágyban, mert szellemarccal, fátyolos ruhában az ablakon benéznek a hegyek."

(Álmatlan éj)

Majd halálérzéssé élesedik a szorongás. Mint valami zsákmányt, ragadja el passzivitásában megadó életét az elrabló enyészet:

„Az este zörgő szánon jő az úton, mely mögöttem jő.

Üvegcsengői csengenek, utolér egyszer engemet.

Három fekete táltosa ezüstöt fújva száll tova.

Falu és rét oly csöndesek.

Csak a kutyák üvöltenek ...

Nyomot sem hágy az út haván.

Halálom ül benne most talán.

S ki már oly nehezen megyek, a szánra fölvesz engemet..

(Téli alkony)

Ez a szorongás csak az ihlet boldog pillanataiban enged, amely — úgy érzi — ritkábban forrósítja magányos életét, mint óhajtaná:

„Talán mikor künn úgy szikrázik a nap: halk pillangó az ablakon beröppen, és száll és száll rajongva körülöttem.

Arcom forróbb lesz, szívem lázasabb.

Es érzek könnyű lepke szárnyakat közel-közel szállongni körülöttem.

Ha el akarnám fogni: tovaröppen, s az ufjamon kis aranypor marad."

(Az ihlet)

Szépségihletét olykor rubensi látomásba önti:

„Arcában mintha rejtett láza égne. Borongva fogja össze köntösét, Szakálla mint az ördögé, sötét. Fövegje mélyen húzva a szemébe.

Selymek nyűgében, bársony éjjelében úgy áll — lovagként hordva címerét: arany mezőben zöld babérlevélt s kél ze.igő pengét rajt keresztbetéve.