Irodalmi Szemle, 1970
1970/10 - HAGYOMÁNY - Merényi Oszkár: Angyal Dezső emlékére (1895—1924)
„Az életem szelíd és végtelen. Oly hangtalan, mint néma réteken a vigyázón elnyújtozó folyó. S mint holt habok homályos part alatt bús napjaim csak elhullámzanak ... Mert mély víz: éltem egyre halkuló. Virágzó tájak híva intenek, szülőim visszahívnak: a hegyek, de az én csókom már a tengeré. Mert életem folyó: halk-méla-szép. Hullámán kéken csillan tiszta ég, és messze tart a végtelen felé.“ I Életem) E mély és szép, csodás messzeségekbe tartó életet már korán, túl korán féltette költőnk. Aggasztotta, hogy a szépségnek ez az álma egy nap szertefoszlik,, miként az élet arca is eltorzul a háború nyomán: „Minden táj új, csodálatos mező volt, hol édenkertek nyíltak énnekem. És városok tárultak szét előttem és sosem látott tájak képeken. S ma sírnak rám az elpusztult vidékek és üszkösülve omladó falak ... És minden föld elvert vetés, amerre véres szekéren jár a gondolat.“ (Az Újság) A háború reászakadt borzalmai között elhagyottnak, magányosnak, erőtlennek érezte magát a költő. Akik túlélik ezt az időt: hősök, míg ő magányosan gyötrődik: „Már nem lehet most utamon megállnom. Ha visszanézek, múltam néz felém. Megyek tovább a néma pusztaságon, s e bús, harmattalan mezők egyetlen oázisát már el nem érem én ... A szomjú vágy véresre verte testem, a nap korbácsával reám ütött. Megverve a tikkadt göröngyre estem, aztán már véres térden vándoroltam tovább, tovább a holt kövek között. A karavántól messze elmaradtam. A hős csai at dalolva ment tovább, amerre lombja int a fáknak és patak van, s bátor daluk már elveszett az éjben, a szél elvitte lábaik nyomát.. [Elmaradt vándor) Érzékeny alkatát sokszor teszi próbára a félelem, a szorongás valami ismeretlen elől, ami elrejtve várakozik rá, s meglepetésszerűen tör az életére: „Hegedű sír a falakon keresztül, valahol messze játszik a cigány. A holtakhoz bánatbul, gyötrelembül tán így verődik át egy-egy sirám ...
