Irodalmi Szemle, 1970

1970/10 - Moyzes Ilona: Az utolsó fazekas

Orosz cárok, francia és magyar mágnások menedéke volt a Magura alja. Nem akármilyen föld ez, nem akármilyen, suttogja az öreg. Vihar hosszú, lógó nyelvvel csaholt mellette, belekóstolt a vizes fűbe, és nagyokat prüszkölt.

Az öreg a kocsiút elágazásánál leült egy kőre. Vihar a lábához telepedett. Két mancsára feketette lompos fejét, fel-felkapta, és idegesen nyüszögni kezdett. Felugrott, belekapart a földbe, gazdájához futott, s fekete orrát az öreg két lába közé dugta.

— No, mi van veled, bolond? Nyughass, mindjárt ott leszünk — csitította az öreg.

— De ma nem vágunk agyagot, komám, nincs erőm. Nézd, hogy elsorvadtam, nézd, a lábam is reszket. Érted-e? Persze, hogy érted. Te mindig értelmes voltál. Te vagy a legkülönb... Mit nyüszögsz? És mit vonitsz? Vihar...! Meggabalyodtál te is? No, gyere, komám!

Végre megérkeztek. Az öregről csurgott a víz, s a bocskorát is elhagyta valahol. Úgy látszik, a kő mellett maradt.

— Vihar, a bocskorom — nézett rá az öreg a kutyára. — Hozd el!

A kutya vakkantott, nagyot lendített a farkán, és elszáguldott.

Akkor elsötétült a nap. A párás kánikulai hőségen át ijesztő hirtelenséggel rázta meg az eget egy villámlás. Lángostorok szeldelték a levegőt, s az erdők sóhajtoztak. Az öreg a kivájt agyag négyszögében megtántorodott, s a földre esett. Jobb keze előrenyúlt, feje ráhanyatlott. Jobb lába szögbe hajlott, bal lába egyenesen nyúlt át felette, így esnek el a katonák.

A nap tovább sütött a záportól tisztára mosott fürdővároskára. Üde gesztenyefasorok, nyírott bokrok, élő sövények illatoztak az ég alatt. Nedves volt az aszfalt, és piciny tócsákban szivárványkölykök hemperegtek. Az erdő melegen és gyorsan lélegzett, mint megzilált nő az ostrom után. A híres templom tornyában megkondult a harang.

— Meghalt az utolsó fazekas — suttogták a városkában. — A kutyája futott haza nyüszítve, az rángatta ki az asszonyát.

— Az öreget villám csapta agyon — mondták félősen az ismerősök.

— Nagy ég, hisz sose volt semmi baja.

Senki sem sejtette, hogy egy belső, fekete villám terítette a földre.

Joan Miró: Rajz