Irodalmi Szemle, 1970

1970/1 - FIGYELŐ - Tőzsér Árpád: Bemutató

lát éreztető remek színpadképét, amely súlyossága és fekete színe ellenére nagyon hatásosnak bizonyul, s amely a tömeget kitűnően mozgató, a világítási effektusokkal élni tudó rendező munkáját a legjobb értelemben látványossá teszi.

A gondolatokban gazdag, a színészi alakítás tekintetében is jól megoldott š egyúttal látványos előadás már az ösz- szehasonlítás és tanulság kedvéért is megérdemelné, hogy a magyarországi közönség is megtekintse.

Egri Viktor

Bemutató

A legrégibb hivatásos magyar színtársulat (1790, Pest-Buda) Simái Kristóf németből átdolgozott Igaz-Házi, egy kegyes jó atya című darabjával indult; a

— mai napig — legfiatalabb magyar színház (az 1969 novemberében alakult kassai Thália) Goldoni Két úr szolgájával. 1790-ben még sem eredeti, sem fordított drámákban nem bővelkedett a magyar irodalom, érthető hát, hogy az induló társulat arról a polcról veitt darabot, amelyik a leginkább keze ügyébe akadt, de 1969-ben a választás már helyzetet, elképzeléseket, terveket jelez.

Ilyen értelemben Beke Sándornak, az induló társulat művészeti vezetőjének és rendezőjének nem lehetett könnyű feladat a darabválasztás. Az új színház gárdájának nagyobb fele (a Két úr szolgája 14 szereplője iközül 10) olyan egészen fiatal (többnyire szavalóversenyein- ken, amatőrszínpadjainkon feltűnt) színjátszókból áll, akik a Tháliával együtt indulnak, szerepük az új együttes bemutatkozó előadásában a hivatásos színész első lépése. E fiatalok számára az új színház a szó szoros értelmében iskola is lesz. S ha ehhez hozzátesszük, hogy közönségünk, a szlovákiai magyar színházközönség — műkedvelő csoportjaink munkájának következtében — elsősorban népszínműveken nevelődött, már sejtjük, hogy milyen elképzelések vezették el Beke Sándort Goldonihoz.

Goldoni akkor (tűnt fel az olasz drámairodalomban, mikor a korábban a népi humort, öitletességet, élelmességet magába szívó és színpadra dolgozó com- media dell’arte már az ordináré viccekig, az üres helyzetkomikumig, olcsó látványosságokig süllyedt. A commedia dell’arte rögtönzéseivel, szellemtelen ri- pacskodásával, vásári ponyvává züllesz- te>tit színpadával szemben az ő művei a jól komponált, rögzített szövegnek, a sziporkázó humornak, a színpadi eszközöknek az igényét jelentették. De Goldoni nemcsak a színészt cirkuszi bohóchoz közelítő színházzal szemben jelentett újat. Színpadáról „kisöpörte az ál- ruhás, véres szerelmi bosszút, a sötét cselszövényt, a villogó tőröket, a hazug történelmet“ is (Illés Endre: Krétarajzok, 466). Elég, ha fontosabb drámáinak a címét említjük (Két úr szolgája, A furfangos özvegy, A hazug, A fogadósné, Bugrisok stb.), hogy lássuk: az ő hősei már nem nemesek, nem kitalált történelemben árnyalakokként mozgó lovagok, hanem egyszerű, napi gondokkal küzdő, másokon s önmagukon jóízűket nevető kisemberek.

Goldoni tehát mint program igény az igényitelenséggel szemben, realizmus a pre- és posztromantikákkal szemben, s végül, de nem utolsósorban színházra nevelő iskola a színpadot s szöveget egyaránt elmeszesítő népszínműstílus ellen. Ez a program (persze, csak ha valóban program, azaz ha okoskodásunkkal nem fogtunk mellé, s az új színház repertoárjában Goldoni csakugyan nem esetleges) — szóval ez a program, ha nem is maximális, de legalább a mi körülményeink között is reális.

Úgy itűnt, ennek a programnak, az igény, a realizmus s az iskola követelményeinek jegyében szüleitett maga az előadás is.

A rendezés igényességét elsősorban a feszesre fogott, viszonylag jól fegyelmezett játék jelezte. A Két úr szolgája Goldoni első drámái közül való, még megtalálható benne a commedia dell’arte minden jellegzetesebb figurája, motívumai, hangos humora. Arlecchino, a szolga, Pantalone (aki ezúttal nem öreg szerelmes, hanem együgyű apa), Dottore, a tudálékos olvasott ember, és Colom- bina, a nyelves, szerelemre éhes szobalány (Goldoni darabjában: Truffaldino, Pantalone, Dottore, Smeraldina) még