Irodalmi Szemle, 1970
1970/1 - FIGYELŐ - Tőzsér Árpád: Bemutató
hangoskodásra, öncélű élcelődésre csábítanak. Beke azonban — úgy látszik — la „vígjátékban sem ismer tréfát“. Talán a bevezeftő jelenetektől eltekintve — ahol a hosszadalmas, nehezen kibontakozó helyzetekben főleg Truffaldino /Várady Béla) és Beatrice (Varga Zsuzsa) még indokolatlanul és érthetetlenül harsány — az együttes tagjai felszabadultan, de a tartalmatlan gesztusokat gondosan kerülve toomédiáztak. A legtöbb alkalmat az egé:zséges hallatára (de az öncélú látványosságokra is) Truffaldino, az egyszerre kit urat szolgáló, látszatra kétbalkezes, de vaLó- jában élelmes, csavaros eszével s törhetetlen derűjével magát minden helyzetből kvágó szolga alakja nyújtotta. Várady Béla érett, átgondolt játékkal aláhúzta benne mindazt, ami a Goldoni- darabokban máig ható erő — mint például a tiszta életöröm, az ártatlan nevetés, a kisebb csalásoktól sem visszariadó kisember —, továbbá a fiatalság elpusztíthaitatlanságát, s azt az egyszerre finom és borsos, humorral gazdagon árnyalt nyelvet, amely a commedia dell’- arte trágárságait és bukfenceit volt annak idején hivatva hatálytalanítani. De jó érzékkel elkerülte mindazt a b iktatót, olcsó effektusokat, amelyekre az egykori Arlecchino figurája csábította. Az ő Truffaldinója már nem is annyira Arlscchinoval, hanem azzal az Odisz- szeusszal és Tamási-féle Ábellel rokon, akikről Németh László azt írta, hogy a világirodalom legártatlanabb bűnözői. Truffaldino-Várady sem retten vissza a lódításoktól, mindenkit becsap, ha módja van rá, de csalásain is átsüt derűs embersége, tisztasága. Kevésbé sikeresen birkózott meg rutinos színész-erejét is próbára tevő, összetett szerepével a fiatal Varga Zsuzsa IBeatrice!. Helyenként úgy itűnt, mintha ■a nézőkkel is el akarta volna hitetni, hogy ő valóban férfi. Ettől lett játéka egy kicsit merev, túlexponált. Jóval természetesebben, felszabadultabban mozgott a darab zárójeleneteiben, mikor már leleplezte női mivoltát. Várady Béla Truffaldinója mellett az «lőadás két leggoldonibb figurája Lengyel Ferenc Pantalonéja és Érsek György Brighellája volt. Mindkettőn érződött, hogy ők nemcsak szórakoztatnak, hanem maguk is szórakoznak. Túláradó jókedvvel, egészséges életörömmel. Amaz egy kicsit önmagát is karikírozva, emez a mások együgyűségén mulatva. Hasonlóan jó volt Szabó Rózsi Smeraldinája is, csak talán a humora egy árnyalattal vaskosabbra sikerült a kellőnél. Csendes László (Florindo) ezúttal a főszereplő konfidense volt. Kicsit hálátlan szerepéből kihozta a maximumot. A fiatalok közül elsősorban Benkó László berzenkedő, kifelé hős, befelé tehetetlen szerelmese tetszett, de üde, friss volt Tamás Jolán Claries je is. Ha nem itúlozza a kislányos affektáltságot, zavartalan élmény lehetett volna. A néhány mozdulatából tehetségesnek megítélt Horváth János Lombardi doktor szürke szerepében nem nagyon mutathatta meg képességeit. S néhány megjegyzés még a rendezés címére. A budapesti rádió 'úgy játszotta a Két úr szolgáját, hogy a Truffaldinót alakító Bodrogi Gyula egyben az előadást is kommentálta. Ezzel a cinkos szemhunyorítással hozzásegítették a hallgatót ahhoz a „felülnézethez“, hogy... vegyétek komolyan az i út látottakból (illetve hallottakból), ami arra érdemes, de ne felejtsétek el azért, hogy mindez csak színház, komédia. A már idézett Illés Endre írja a Mirandolináról (Ma- nonnal összevetve): „Mirandolina nem hal meg. Mert Mirandolina nem is él. Ö a színpadi ármány halhatatlan színpadi tündére.“ Ezt a „halhatatlanságot“ az előadás legjobbjainak (Várady Béla, Lengyel Ferenc, Érsek György) segítségével érzékeltette a rendező a Két úr szolgájában is, de azért nem ártott volna ezt valami külső, színpadi megoldással is aláhúzni. Más szóval: a bevezetőben említett „realizmusból“ italán többet el kellett volna hagynia. S befejezésül hadd köszöntse az új színházat az Irodalmi Szemle is. Oj színházat köszöntünk, amelynek a még olyan jó bemutatkozása is csak ígéret. Expozíciója egy több részes drámának. Várjuk a következő felvonásokat! Tőzsér Árpád.
