Irodalmi Szemle, 1969
1969/10 - HAZAI FÓRUM - Tőzsér Árpád: A „csehszlovákiai magyar irodalomért”
Tőzsér Árpád a „csehszlovákiai magyar irodalomért" Az Élet és Irodalom írja: „A Romániában élő Lászlóffy Aladár Héphaisztosz című regénye (bukaresti Irodalmi Kiadó) az időszámításunk előtti V. században játszódik.“ (1969/42: Könyvek a kirakatban.) S — bosszús fintorral ugyan, de — továbblapoznék, ha nem láttam volna (s nem is egyszer) magyarországi lapokban már azt is, hogy. Fábry Zoltán Csehszlovákiában élő magyar író. Nem elírásról, nem stíluspongyolaságról van tehát szó, hanem olyan, kezdetben át nem gondolt, s később meghonosodott helytelen terminus technikusról, amelyről — a további használatát megakadályozandó — beszélnünk kell. A törökországi Nazim Hikmet lehetett egy ideig Szovjetunióban élő török író, vagy hogy közelebbi példával éljek: Cselényi László lehet Párizsban élő magyar költő, de Lászlóffy Aladár romániai magyar költő, és Fábry Zoltán csehszlovákiai magyar író. A „romániai“, a „csehszlovákiai“ honosságot jelent, a „Romániában, Csehszlovákiában élő“ ideiglenes ott'-tartózkodást. S aki a romániai, illetve a csehszlovákiai magyar írók romániai, illetve csehszlovákiai honosságát megkérdőjelezi, az nem ismeri (vagy nem akarja ismerni) a történelmet. A mi irodalmunk esetében persze szó lehet itt másról is, nemcsak a történelem nem ismeréséről. Az első világháborút követő fordulat után ugyanis a csehszlovákiai magyar irodalmat valóban „Csehszlovákiában élő magyar írók“, azaz a Pestről Pozsonyba, Kassára emigrált Barta Lajos, Kaczér Illés,. Bihari Mihály stb., és a Budapesten publikáló, de Csehszlovákiában élő Szenes Piroska és Palotai Boris alkották. S csak később lett az irodalmunk — főleg a sarlósok felléptével — valóban „csehszlovákiai“. A „Csehszlovákiában élő magyar író“ kifejezés használatába ezeknek az egykori emigránsoknak az emléke is belejátszhat. Elsősorban azonban minden bizonynyal annak a félelmetes tájékozatlanságnak az eredménye ez, amelyet Magyarországon járva közülünk bárki tapasztalhat, ha megkérdezik tőle: Honnan tudsz te ilyen jó! magyarul? Ezt egyébként szóvá tette már Csoóri Sándor is a Valóságban (1968/10), mikor arról Irt, hogy erdélyi barátai panaszolják, „sok anyaországi magyarral találkoznak, akik elképedve néznek rájuk: úristen, ti még nem felejtettetek el magyarul?“ Csak egyetérthetünk Csoórival, hogy aki ilyesmit kérdez, az „tudatlanságát üti dobra“. Mert „Mit tudhat az ilyen ember az anyanyelvről, a történelemről: Mátyásról, Dózsáról, Bethlen Gáborról, Apáczai Cseréről, a Bolyaiakról s mit Adyról...?“ (S mi folytathatjuk a sort: s mit Balassiról, Szenczi Molnár Albertról, Madáchról, Mikszáthról, Tompáról?) Egyetértek Csoórival, de engedje meg, hogy az „anyaországi“ kifejezésen is elgondolkozzam. Nem tudom, ki és milyen értelemben használta először ezt a szót, de a jelentése pontosan azt a logikát tükrözi, amit a „Csehszlovákiában élő“: ami a mai Magyar- ország („anyaország“) területén túl magyar, az csak származékosán magyar, azaz
