Irodalmi Szemle, 1969

1969/10 - HAZAI FÓRUM - Tőzsér Árpád: A „csehszlovákiai magyar irodalomért”

egykor az „anyaországból“ származott. Ezek szerint Csehszlovákia, Románia és Jugoszlávia magyarjai nem őslakosai annak a területnek, ahol most élnek, hanem „az „anyaországból“ jöttek. Ilyen értelemben használják ezt a kifejezést („aňaorság“) a szlovák történészek (akik a magyarországi szlovákok közé és közénk ilyen vonatkozásban is egyenlőségi jelet tesznek), s valószínűleg a románok és jugoszlávok is. Mi azonban a történelmi tények ismeretében más véleményen vagyunk. A magyar- országi szlovákok számára (akik kimutathatóan 200—250 évvel ezelőtt költöztek a mai Szlovákia északi részéből a magyar alföldre) Szlovákia „anyaország“, de a szlovákiai magyarság számára, amely az 1918 utáni Magyarország területén soha nem élt, a mai Magyarország nem „anyaország“. Mi ennek a területnek vagyunk autochton népe, amelyen most élünk, itt alkotunk társadalmi és szellemi struktúrát, s ezért lehet irodalmunk „csehszlovákiai magyar irodalom“, s nem csak „Csehszlovákiában élő magyar írók irodalma“.

S hogy mennyire nem véletlenek ezek a kifejezések, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy megvan a szlovák alteregójuk is. Például 1967'-ben — a Pravda akkori közleménye szerint — a Munkaérdemrendet Fábry Zoltán személyében nem magyar író, hanem magyarul író szerző („spisovateľ píšuci po maďarsky“) kapta. S a példákat lehetne szaporítani itt is, de felesleges: számunkra ez az elnevezés is elfogadhatatlan. Míg a „Csehszlovákiában élő“ kifejezés közvetve („nomen est omen“) a csehszlová- kiaiságunkat vonja kétségbe, addig a „magyarul író“ a magyarságunkat kérdőjelezi meg. Mondanivalónk a fogadatlan keresztapák számára csak ennyi lehet: a nevünkről mi döntünk. Irodalmunk a mi szóhasználatunkban már ötven éve csehszlovákiai magyar irodalom (esetleg szlovákiai magyar irodalom), s íróink csehszlovákiai magyar írók.

Amit viszont a saját portánkon kellene tisztázni, az a „csehszlovákiaiság“ és a „szlovákiaiság“ dilemmája. A csehszlovákiaiság egy kicsit program is, a szlovákiaiság csak helyzeti adottságunk kifejezője. Ha „csehszlovákiaiak“ vagyunk, akkor vállaljuk azt az önkritikái és kritikai szellemiséget (Čapeket, Hašeket, Šaldát, Kosíkot), amely a csehszlovák demokrácia permanenciájának a titka, vállaljuk helyzeti adottságunkat: a szlovák környezetet, vállaljuk magunkat s hagyományainkat, s nem utolsósorban vállaljuk azt a hatást (és hatóterületet), amit Magyarország jelenthet számunkra. Röviden: vállaljuk a Pest—Pozsony—Prága „háromszöget“. Az első csehszlovák köztársaságban a kezdetben egyfajta prágai orientáció természetes volt tájainkon. Pesttől elzárva, az akkor még provinciális szlovák szellemiségtől nem ihletve, Prága volt az egyetlen távlatot ígérő tájékozódási pont. A harmadvirágzás irodalma tájékozódási pontok nélkül: „tiszta lappal“ indult, s ez a „tisztaság“ — úgy érzem

— tart a mai napig. Számunkra nem létezik Prága, de alkotóan nem hat ránk Budapest sem. Mintha a „csehszlovákiai magyar“-ból csak a „szlovákiai“-t ápolgat- nánk aggódva. Csehszlovákiai magyar irodalomból egyre inkább szlovákiai irodalommá válunk.

Ennek a dilemmának a megoldása persze nem lehet egyetlen cikk (sőt cikkek) feladata sem, de egyet leszögezhetünk: a szűkítés semmi esetre sem lehet célunk. Szerintem tehát: vissza a tágabb horizonthoz, vissza a „csehszlovákiai magyar irodalom“-hoz.