Irodalmi Szemle, 1969
1969/3 - FIGYELŐ - Duba Gyula: Gál Sándor: Nem voltam szent
figyelő Gál Sándor: Nem voltam szent (Tatran, Magyar Üzem. 1968) 1. A KÖRNYEZET. Gál novelláinak első hozadéka számunkra a környezetrajz, az élettér, amelyben a történetek lejátszódnak: írójuk tudja, hogy a tá], a környe zet, a tárgyak fontos szerepet Játszanak az ember életében, sokszor szinte determinálják az egyéniségét, befolyásol- ját tetteit, s minden esetben hozzájárulnak a hősről alkotott kép plaszticitásá- hoz. Az ember szubjektív énjének és szorosabban vett környezetének egysége ez. Azért kell ezt hangsúlyoznunk, mert a modern irodalmi törekvések egyik iránya szerint (Varga Zoltán: Táj és savanyú leves. Új Symposion 1967. 31—32 szám) az embert körülvevő objektív valóság nem kérhető számon az írótól, és semmi szükségünk rá ahhoz, hogy az emberről lényeges dolgokat mondhassunk. A másik modern irányzat pedig, a francia „új regény“, éppen az embert körülvevő tárgyakat veszi észre, olyany- nyíra, hogy maga az ember szinte elvész a tárgyak között. Gál a középutat választja: környezetrajza valóssá teszi és magyarázza a benne mozgó embert. S ez a környezet eleve magában hordozza a csendes drámák — nem tragédiák! — lehetőségét és előfeltételeit. Esetünkben a „csendes dráma“ kifejezés — a kirobbanó tragédiával ellentétben — nem annyira eseményt, mint inkább állapotot, tépelődő és elűzhetetlen magányérzetet, tanácstalanságot, állhatatos lelki szenvedést Jelent. Ez a környezet: a folyó menti falu, ahol „az emberek sárból építik a házukat, akár a fecskék“, aztán a falu kocsmája, ahol a biliárdasztalon színes golyók csapódnak egymáshoz a rekkenő hőségben; a falu utcája: kíváncsi szemek, por vagy sár, ahol láthatatlanul, de állandóan figyelik az embert; a Duna-part meg a sziget, ahol eső után szúnyograjok zümmögnek a pocsolyák felett, s hajómotorok ütemes dohogását hallja szeretkezés közben az ember; kisvárosi albérlet, rendetlenség; vidéki kávéház: sivárság és harmadosztályú zene, émelyítően divatos tangó, s közben „dühöng a kisvárosi élet"; vidéki szálló, vezetékes rádió, fürdőszoba, „micsoda kényelem"; vidéki vendéglő, vidéki részegekkel; szőlőhegy, csősz; katonaság, szabadság; pozsonyi albérlet, kettes ágy; meghatározatlan kisváros — idegenség; autóbusz; lakodalom és idegen, sötét szoba; szolgálati út, Tátra, ezüst 603-as, ápolónők szolgálati lakása; hegyek és sűrű, hideg eső; temető. Ez a környezet egy dél-szlovákiai értelmiségi fiatalember élettere, amely akkor is tovább él benne, ha véletlenül nincs ott a helyszínen. Felszívódott az érzékeibe, a sejtjeibe, reflexei, tudata ezt a valóságot tükrözik. Ez a környezet magába szívja és feloldja őt, ellaposítja, mint az itatóspapír a zömökön púposo dó, csillogó tintacseppet. 2. A HŐS. Szenvedő hős. Így is mondhatnám: hős, akit mindig legyőznek. Aki mindig veszít. Lehet az hős, aki mindig legyőzve érzi magát? Egyszóval: délszlovákiai értelmiségi fiatalember. Tizennyolc éves kamasz a sárból épült faluban: „A lányokkal néha csókolózni is lehet, csak ők félnek egy kicsit". Szünidőző, unatkozva egyedül biliárdozó diák: „Ilyen dologidőben nehéz partneri találni". Néha vidéki fiatalember. Újság író: „Sürgősen meg kellett írni a beszámolót az idegcsiklandozó fesztiválról. Tervezett anyag, ilyesmivel nem lehet játszani." Magányos, mindenkitől elhagyott csodabogár: „Attól kezdve úgy élek ezek között a falak között, kívül a világ, s itt belül én." Nem egészséges, gyakran fejgörcsök, vagy gyomorgörcsök kínozzák. Máskor egyszerűen csak „ő", „a fiú". Aztán: „a fiatalember"... Hős, aki kevés meggyőződéssel vívja szélmalomharcát furcsa életével, s minden esetben elbukik. 3. HOTEL IPSZILON. A novella így kezdődik. „Szakadt az eső, amikor az autóbuszról leszállt. Hát ez volna itt a Hotel Ipszilon. Neonjai cikcakkokat rajzoltak a vaksötétben, s a nedves fény furcsán, megtörten csillogott, mint a na
