Irodalmi Szemle, 1969
1969/5 - HAGYOMÁNY - Szalatnai Rezső: Magyar változások félévszázadán
tetszetőssé varázsolta Budapestet. Vidéki városaink se voltak oly sivárak, ahogyan őket Tőrök Gyula regényében rajzolja, sőt akadt nem is egy, melyben fullasztő por és kispolgári aszály helyett egészséges életerő áradt szét, és szemet-lelket simogató formák. Ilyen volt többek közt Pozsony. Színművészetünk európai élen állott, elbűvölte az országot s a külföldet. Irodalmunkban, zenében, képzőművészetben nemzethatárokon túlcsapő sikereket értünk el. Magyar reneszánsznak tűnik fel a két fél század, a 19. második fele és a 20. század első fele. Gondoljunk Arany és Liszt, Jókai és Vajda, Mikszáth és Szinnyei-Merse, Ady és Bartók működésére. Ady körül az alkotók egész nemzedéke jelent meg, a magyar szellem rendkívüli kifejezői, a nagy költő kortársai, akik túlélték Adyt, s évtizedekig sugároztak egy letűnt ország pótlásaként. Bartók és Kodály még megtalálta a benőtt ösvényeket az ország szűzi népdalkincséhez. Ez az ország hangolta fel nosztalgiák egyedülálló varázslójává Krúdy Gyulát. Szegfű Gyula jól látott, amikor a visszaidézett Magyarország harmadik nemzedékének kapuzáró szimbólumait Tisza és Ady képében állította egymás mellé. Valóban ők voltak az ország jelképei: az országsorvasztó konzervatizmus és regresszió, s az országújító reformokkal előtörő, őszintén szóló, mindenkit felrázó költő. Magyarország felborultá- ban is tele volt életerővel, tapasztalattal, vággyal és igényekkel. Rendelkezett az újjászületés minden képességével. Országok megújulása, ha belső forradalmi feszültségből és indulatból támad, a külső szerinti összeomlás ellenére az élet jele. Egy ország társadalmi és politikai válsága nem okvetlenül a halál jele. Csak biológiai látvány. Csupán a hatalmi játékban eleve elejtett ország borul fel úgy, ahogy felborult Magyar- ország fél századdal ezelőtt. A minden jogot mindenkinek megadó, igaz emberséggel egyensúlyba jövő Ady-Magyarország keltett félelmet Párizsban, nem a Tisza-Magyar- ország, amelynek visszatérése amúgy is hiú és kétséges volt. Magyarország polgári forradalmat hajtott végre, mikor fél lábbal még a lövészárokban állott, s röviden rá szocialista rendszert kezdeményezett. A vesztett háborút a nemzet otthagyta a lebukó rendszernek, maga újjáalakulásával emelkedett fel. Magyarország tette meg 1918-ban, majd 1919-ben a második lépést a nemzetközi forradalmi változások sorában, melyeket a cárizmust legyűrő Oroszország indított el 1917-ben. Az antanthatalmak ezért döntötték el az ország sorsát úgy, ahogy elénk tárult. A Népköztársaságot kihasználták s elejtették, a Tanácsköztársaságot elszigetelték és leverték. Ígéretekkel és szerződésekkel eleve elkötelezték magukat. A Tanácsköztársaság láttán az antant járszalagjára felfűződő utódállamok még növelték igényeiket; Párizs nem bizonyult szűkmarkúnak. A 19. század végén már fölrajzolódtak az osztozkodási igények. Ami idő a világháború végéig még hátra volt, annak remekül kezére játszott a magyar kormányzat, műsorlapként nyújtotta át a sérelmeket, a nemzetiségieket tudniillik, az angol és francia sajtónak s a különféle országok német nyelvű lapjai számára. Ez a sajtó nem fukarkodott a leleplező anyag megnövesztésével. A háborúban, mint német szövetségest végleg elejtették Magyarországot. Eltökélten madárijesztőnek állították előtérbe az angolhoz hasonló makacs feudalizmusával s más népeket habzsoló nacionalizmusával. Holott láthattak olvasóik hasonló kormányzati megátalkodottságot odahaza is, Angliában, Franciaországban, Itáliában, sokszor különbet a magyarnál. Arról azonban hallgattak, hogy a megítélt Magyarország maga sokkal őszintébben küzd a feudális nagyúri kormányzattal, mint az angolszász, francia és német publicisták együttesen. Ennek a haladó és a Nyugatnak rokonlelkét szüntelen átadó és felajánló Magyar- országnak várható felülkerekedését a feudális rendszeren nem akarták bevárni. Gyorsan sikerült lejáratni Michelet közép-európai hősét, sikerült aláásni egy ország régi tekintélyét, szétlazítani tartó pilléreit. A polgári demokrácia megjelenését Magyarországon az antanthatalmak csak sakkhúzásnak tekintették, a szocialista forradalmat pedig vakmerő kihívásnak vették. Az amerikai elnök, Wilson béke-diktátuma bűnnek minősítette Magyarország soknyelvű államegységét, az Amerikai Egyesült Államok büszke és kérkedő erényét. Nem kétséges, hogy a nemzetiségek jogegyenlőségének el nem ismerése volt a történelmi Magyarország kormányzatainak legnagyobb politikai tévedése. Tökéletes tájékozatlanságnak kell minősíteni az 1918 előtti magyar kormányok ragaszkodását ahhoz a rögeszméhez, hogy egynemzetű egységes állammá alakítható ez az ország. Ilyen rögeszme, tapasztalhattuk, vírusszerűen megismétli jelenlétét Magyarország utódainál
