Irodalmi Szemle, 1969

1969/5 - HAGYOMÁNY - Szalatnai Rezső: Magyar változások félévszázadán

is. Tiszáék is hivatkoztak európai magatartásra, ők a soknyelvű, soknemzetiségű, egységessé fonódó nyugati államokat vették mintául, éppen azokat, amelyeket a nemzetiségek is megnyertek már, s védnöküknek tekintették. Csakhogy Tiszáék elfelejtették, hogy ezt az eggyéolvadást jóval korábban valósították meg Nyugaton, amikor a nyelvinemzeti beolvasztás még nem számított bűnnek, mint a 19. században s a 20. században. Ady Magyarországa nem győzte eléggé hangsúlyozni hogy minden nemzetiséggel vállvetve a magyar nép közös fronton küzd a feudalizmus és a nacionalizmus ellen, s hogy nem kisebb a magyarság károsodása saját országában, mint a nem magyaroké. Csupán iskoláit nem bántják a grófok, míg a nemzetiségek, főként a szlovákság fő sérelme — az autonóm horvátokat kivéve — éppen az anyanyelvű iskolák csekély száma.

Lehet, ha a nemzetiségi iskolaigényeket természetes és egyszerű módon közmegelégedésre kielégíti a kormányzat, biztosítja a teljes kulturális fejlődést, a nemzetiségi középosztály, főként az értelmiség, mely önérzetében vérig sértve szembefordult a magyar kormányzattal, majd nacionalista elragadtatásában az egész magyarsággal, talán nem fordul szembe. De csak talán. Grünwald Béla óta hitték Tiszáék, Apponyiék, hogy az iskolai elnemzetietlenítés értelmes dolog, és sikerülni fog. De éppen a régi ország visszatartó ereje maga gondoskodott róla, hogy az együttélésbe be nem illő, a százados hagyományaink ellen vétő, erőszakos asszimiláció ne sikerüljön.

Ez a régi Magyarország legérdekesebb fejezete: az ország szelleme fordult szembe a nemzetiségek pártját fogva a magyar kormányzattal. A megyerendszer elavult már, Grünwald sürgette a hathatós központi közigazgatást s a nagyobb etatizmust, a régi századokban kialakult gyakorlat és emberség viszont védte a nép szokásait, helyi jogát, viseletét, nyelvét, elfoglalt pozícióit, és főleg lehetővé tette jelentős rétegeknek az anyagi jólétet, a meggazdagodást. Különös ellenmondás, de így van. A nemzetiségek kitűnő védelmet találtak az egyházi szervezetekben, amelyekhez az állam nem nyúlt, nem nyúlhatott, védelmükre szolgáltak a falusi életformák, a kisvárosok „rendezett tanácsai“, s minden munkahely. Olyan nemzetiségi politikát, hogy a nem magyar nemzetiségű magyarországi állampolgár ingatlanához és ingóságához kell nyúlni, a családot meg kell félemlíteni, el kell venni a család házát és munkaeszközeit, meg kell fosztani a családfőt kenyérkereső állásától, át kell helyezni messze vidékre, idegen környezetbe, érvényteleníteni állampolgári jogait, esetleg bebörtönözni, rendelettel rákényszeríteni a haladéktalan beolvadásra, a névcserével együtt: ilyesmit a magyar kormányzat soha nem ismert, ilyesmi föl se vetődött a régi Magyarországon. A nemzetiségi lakosság tömeges vagy egyénenkénti széttelepítését, magyar népiségű területre szállítását Tisza István álmában sem képzelte el.

A magyar liberalizmus asszimilációs politikája megelégedett az iskolától várható eredménnyel. Évről évre jobban látjuk, mily gyermekes ötlet volt ez. A nemzetiségi nép anyagilag és társadalmilag erősödött, jelentős írói támadtak, akiknek minden műve, még a magyarellenes írások is, Magyarország területén jelentek meg sornyi kihagyás nélkül. Gondoljunk csak például Vajanský Herodesére. Anyagi és szellemi erő rendkívüli önérzetet diktál. Az anyanyelvi iskolák hiánya kegyetlen tény volt, ezt kellett legyőzni a lehetőségek szerint. Akkoriban, ez is a liberalizmus sajátos vonása, az egyéni érvényesülés szinte független volt az államtól. A régi Magyarországon boldogulhatott az ember állami felkarolás nélkül is. A szabad pályák világa volt ez; ma már csak emlék, akár a magánzó. A nemzetiségi bankok és takarékpénztárak, a fogyasztási- és hitelszövetkezetek, a gyárak és kisüzemek okosan és szívósan gyarapodtak, s támogatták, az önsegély jelszava alapján, a parasztok és kisiparosok ingatlan- szerzését.

A nemzetiségi iskolák égető hiányát valami mértékben pótolták a kaszinók, olvasókörök és legényegyletek, a színházakét a műkedvelő társulatok és dalárdák, szabadon alakultak vadásztársaságok, méhészegyletek. Mindez csekély pótlék volt, de a nemzetiségi öncélúság jegyében jött létre. A kisebbségi embernek ezt ma nem lehet alábecsülnie. A kormány keze messze volt, Budapesten, az ország keze védte lakóit miniszteri rendeleteknél régibb szokásokkal, formailag talán avatag de zamatában őszinte emberséggel, melyről egyensúlyban levő társadalmunk ismeretes volt. A magyar főszolgabírák nem éppen humanistákként örökítették meg magukat a Felvidéken, de az igazság érdekében meg kell állapítani, hogy volt olyan főszolgabíró is, aki 1913