Irodalmi Szemle, 1969
1969/10 - HAZAI FÓRUM - Török Elemér: Vallomás a szülőföldemről
Török Elemér vallomás a szülőföldemről Micsoda szeretetet, emberséget, emléket őrző a szülőföld, akár anyánk képe. Tud-e ember annyi szépet, jót mondaná másról, mint az édesanyáról és a szülőföldjéről? A szülőföld és az édesanya embersorsunlk meghatározója, élményünk, emlékünk ilyen vagy olyan formálója, kimeríthetetlen forrása. Első igazi emléket megőrző találkozásom a szülőfölddel tízéves .koromba nyúlik vissza. Igaz, hogy ez az emlék nem a szülőtáj szépségét őrzi bennem, hanem ettől sokkal többet: jellemem első rügyeinek kipattanását. Ekkor imár utolsó danab földünk Is elúszott a többi után. Ennek okát Itt nem íróim le, mert az hosszadalmas, bonyolult történet. Én már őseim földjén egy kapavágást sem tettem, csak akkor ismertem meg e 'földeket, amikor kepébe mentünk aratni, s apám hol a Köleszeren, hol az Akasztóhegyen vagy a Budatónál mutatott rá egy-egy aranysárgán ringó búzaföldre: — Látod fiam, ez is a miénk volt. Ilyenkor mélyet sóhajtott, s ment tovább kaszával a vállán. Sóhaja elvegyült a ringó kalászok zizegésében, de bennem tovább kavargóit, hogy egy egész életre determinálja osztályviszonyomat a világhoz. Láttam sok tájat, hegyekkel, dombokkal koszorúzottakat, megcsodáltam őket én is, akár Petőfi a „zordon“ Kárpátokat, de nékem a legszebb mégis a sárgán izzó nádasokkal borított Bodrogköz, mely úgy él képzeletemben ma Is, mint hajdani gyermekkoromban, amikor még nemcsak hatalmas zöldellő tengeritáblák, aranyos búzakalászok, zúgó nádasok, fehérfürtös akácfák, büszke legény-jegenyék, buja legelők, kolompoló gulyák, vágtató ménesek, cifratollú fácánkakasok, rozsdavörös szőrű vadnyulak, félénk őzikék ékesítették, hanem gémek, vadlibák, vadkacsák, ibibicek százai is. Szerettem estelente hallgatni a Ticcében a bölömbika hangját, hajnalban a rigók hangos füttyét, a nádiverebsk csivitelését, a kakukk gondtalan kakukkolását. Ha csak tehettem, szabad időmben a Ticce-parti rekettyés bokrok között barkácsoltam, ahol emlékeim ezüstmadarai tanyáztak. Sokszor észre se vettem, s otttkapott az alkony, utamat kicsillagozták a pettyes szent jánosbogárkák. Máskor meg a csendesen folydogáló Latorca partján üldögéltem, és gyönyörködtem a lassan úszkáló halakban. Ez a természetszeretet ma is él bennem. A természet nagy templomában érzem igazán jól magamat. El-elcsodál- kozom egy-egy délceg jegenyén. Nagyon szeretem e fákat, mert szép sudárak, büszkén törnek az égre. A legteljesebb szélcsendben, a kánikula legrekkenőbb forróságában is halkan susognak, mint az egymásra boruló szerelmesek. Egyenességük a gerinces, jellemes embert idézi fel bennem. A leleszi Ticce-partl jegenyék majdnem egyidősek velem. Gyermekkoromban ültették őket, velem nőttek fel, de nem az égig, ahogyan a dal is mondja. Bizony, de sok minden és mindenki nem nőtt csak az én emlékezetem óta sem az. égig. Volt idő, mikor évekre hűtlen lettem szülűföldemhez, de ő visszahívott, s mint apa megtérő rossz fiát, újra keblére ölelt. Ma is a tegnapi gyermek csodálkozó szemével
