Irodalmi Szemle, 1969
1969/10 - Mészáros László: Mese és valóság (gondolatok a tényirodalomról)
Mészáros László mese és valóság avagy a tényirodalom tévedései Mi volt előbb: a mese vagy a valóság? Nem látszatkérdés ez; filozófiailag a lét és tudat problémája. Természetesen az ember valóságáról van szó — nem pedig a világéról, mely valóság már az ember előtt is valóság volt ugyan, de erről is csak az ember tudatra ébredése után értesültünk. Teljesen nyilvánvaló, hogy először volt a lét. De vajon az ember nem csak akkor született-e meg igazán, amikor kitalálta az első mesét? Ha a lét az elsődleges, akkor is csak a tudat megjelenésével válik valóságossá — teljes emberré — az ember. A mese és a valóság dialektikus egységben áll — s a kezdet kezdetén ez az egység oly szoros volt, hogy a kettő néha felcserélődött. (Az emberiség genezisére az egyén fejlődésében keresünk analógiákat már régen: az egyén pszichikai fejlődésében is megtalálható az a korszak, amelyben valóságnak véli a mesét. A primitív törzseknél is megfigyelhető ugyanez a jelenséy.) A mese — végeredményben tehát a tudat — a valóság szerves része, s a mese a valóságból táplálkozik. A kettő éles elválasztása csak félreértéseket, sőt tragédiákat szülhet. A „tényirodalom“ tulajdonképpen pontatlan fogalom, és mindig idézőjelbe kellene tenni, mert nem világos belőle, hogy miről van szó: a tények irodalmáról-e, vagy a tények szerepéről az irodalomban. E kettősségből adódik minden nézeteltérés az interpretációja körül. Számunkra a tényirodalom ennyi: az élet (a valóság) tényei irodal- milag —, vagy kevésbé irodalmilag — feldolgozva. A szépirodalom és tényirodalom ellentéte a mese és valóság ellentéte. Ez az ellentét azonban fiktív — vagyis mint fenomén valóságos, mert azzá „alakul ki“, de feleslegesen valóságos — az igazi irodalmi (művészi) megoldás: a mese valósága. Mert végeredményben a tiszta tényirodalom ugyanolyan hiányosan ábrázolja az élet konkrét totalitását, mint a csupa mese. A tényirodalom: túlhajtott specializáció (szakosítás) az irodalomban. Vagy filozófiailag: pozitivista elhajlás. Az élet azonban a valóság és a mese „koktélje“. Az élet és az ember felaprózódásával az irodalom is parcializálő- dott. Homérosz, Shakespeare, Tolsztoj valósága még teljes valóság, emberei integráns egyéniségek, de a „modern“ irodalomnak már csak az ember „funkciói“ a hősei — vagy már nem is az emberé, csak a tárgyaké. Miért kell a tény, a dokumentum? Kétségtelen, hogy valóságunk egyre bonyolultabb, és az ember egyre nehezebben ismeri ki magát benne. A „dajkameséknek“ már nem hisz, s mivel minden pillanatban érzi a realitás súlyát, ezért magában a valóságban keresi a választ a ma valóságára. De milyen tényeket kap? Egyáltalán nem olyanokat, amelyek a ma realitására adnának választ, csak a múlt tényeit, és azokat is gondosan „sterilizálva“, vagy csak az „érdekeseket“, például a kémhistóriákat, ami végeredményben csak ponyva-tényirodalom. Azok a tények és dokumentumok, amelyek azonnal választ adnának a ma kérdéseire, megbízható páncélszekrényekben lapulnak. A múlt tényei nem sokat érnek, mert nem sok értelmük van az analógiáknak. Már Hegel tudta, hogy a történelemből csak azt tanulhatjuk meg, hogy nem tanulhatunk belőle ... (Töprengés)
