Irodalmi Szemle, 1969

1969/10 - Mészáros László: Mese és valóság (gondolatok a tényirodalomról)

Mi a tény? Egy definíciókísérlet: a tény — igaz információ a valóság eseményeiről. A definíció elfogadhatónak látszik ugyan, de valóságos szuper'-kördefiníció, mert az egyenlet jobboldalán is csupa meghatározhatatlan — vagy legalábbis nehezen meghatározható — fogalmak foglalnak helyet. Az ember tehát kénytelen bizalmatlanul közeledni minden tényhez, mert végeredményben magában az információközlő folyamatban is felléphetnek olyan zörejek (zavarások), amelyek teljesen értéktelenné teszik számunkra az egyébként megbízhatónak nyilvánított információt.

Ha tényirodalomról beszélünk, akkor ne feledkezzünk meg az irodalompolitka tényei- ről se! Hátha valakinek (valakiknek) nagyon is megfelelne, ha az a közhidelem alakulna ki, hogy a világ irtózatosan bonyolult, és rettenetesen nehéz kormányozni, irányítani! Aki szüntelenül a problémák bonyolultságáról panaszkodik, az végeredményben csak azt bizonyítja, hogy nem ért hozzájuk.

A tény nem létezhet objektíve: először az első értelmezője szűri meg, majd a többiek. A tényirodalom művelője nem közvetlenül a forrástól kapja tényeit: már átszínezve kapja őket, s ezeket maga még tovább „javítja“ és „rendezi“. Végül a kiadó is beleszól — és mit kap az olvasó? Egyálalán nem a puszta tényeket, hanem igenis tendenciózus ténysorozatot. A tények meséjét, összegezve: a tényirodalom csak hozzáférhető, tehát bizonyos szempontból használhatatlan tényekkel „dolgozik“.

Végeredményben persze ez mindig így van: a puszta tények semmit sem jelentenek

— az igazság az összefüggésekben, az interpretálásukban rejlik. Vagyis: az interpretálok azt jelentik ki igazságnak.

A „prózai tényirodalom" egyszerűen a naturalizmus felújítása. Persze, ma már nem beszélhetünk klasszikus naturalizmusról, mert egyes modern — tehát bárminek, csak éppen naturalistának nem nevezett — regények sokkal naturalistábbak, mint a legszókimondóbb Zola. Ez a naturalizmus egyszerűen földközelség — „földszintes“ realizmus. Tehát a regény „tényeiből“ nem a valóság képe áll össze az olvasó előtt, hanem a valóságnak csak egy mozaikkockája, melynek a tényszerű ismerete elringatja ugyan a sznobságra hajló olvasót, de a világ valóságáról mit sem tud meg belőle. S ez a hiba, ez a tévedés.

A tényirodalom nem a tények kritikus megrostálására és önálló értelmezésére neveli az olvasót, hanem szuggerálja neki a maga tényeit. A tényirodalom művelői, ha nem mondják is ki a „tanulságot“, de meglobogtatják az olvasó előtt. A tények tehát csak eszközök arra, hogy összefüggéseket lehessen belőlük kovácsolni.

A tényirodalom a maga tényszerűségével és valóságszerűségével túlságosan a valóság vonzásában tartja az olvasót (a konzumenset), és azt sugalmazza neki, hogy minden nem-tényszerű és minden álom nem-valóságos, tehát elutasítandó. És ez már nem is csak a tényirodalom tévedése: megint filozófiai síkra tévedtünk: az elmélet és gyakorlat, a tudat és lét problémája ez. Ma már nyilvánvaló, hogy a tudat és lét között nincs éles határ — nehéz valamelyik elsődlegességéről beszélni.

A valósághoz nemcsak hű lehet az ember, de lehet a rabja is.

A tényéhség a mese (az eszmék és ideálok) diszkreditálásának az eredménye. Lényegében egyre megy, hogy az ember önmaga diszkreditálta saját maga számára — ilyen, vagy olyan irányú gondolati tevékenység summájaként —, vagy „manipulálták“ ezt az egész diszkreditálási folyamatot.

Nem szabad megelégednünk a valóság tény- és dokumentumszerű képével. Az elképzelt, a lehetséges és a valószínű valóságra is szükségünk van.

Az élet tényei nem mind szükségszerűen érdekesek és értékesek. Ha van ostoba és „földhözragadt“ valóság, akkor vannak ostoba tényei is, amelyeket teljesen haszontalan volna feldolgozni. Az irodalom tényei ugyanilyen „pocsékok“ lehetnek. A Winet-