Irodalmi Szemle, 1969
1969/10 - Egri Viktor: Piri (elbeszélés)
— Minden véremet az arcomba kergette a kérdés, de választ nem adhattam rá, hiszen nem voltam tisztában a szakítás okával. Nem sejtettem akkor, hogy Piri a nagy becsületességével meg akart kímélni a bajtól, ami aztán egyedül őt érte . .. Bonyolult dolog ez, doktor úr, hónapokig kínzott, hogy meddig terjed az ember felelőssége egy másik ember sorsáért.. . Önzés-e, ha megosztjuk félelmünket a társunkkal, vagy éppen a tisztesség, a helytállás legmagasabb foka, ami csak a tiszta és igaz emberek jellemvonása. Piri is ilyen tiszta ember volt... Négy évig éltem vele, de csak a halála után ismertem meg igazán. Elhallgatott, és én se nógattam, hogy folytassa vallomását. Egyedül ő tudhatja, mit és mennyit árulhat el abból az elkeseredett párharcból, amely közte és Vernár közt folyt. Am az is lehet, hogy kedvére volt az alkonyaiba nyúló beszélgetésünk, mert kisvártatva folytatta: — Éreztem, hogy Vernár lélekben összecsuklik, térdre esik előttem. „Ember, maga meg akar ölni!“ — rémüldözött. — Ajkamba haraptam, hogy rá ne ordítsak: megbüntetlek, elpusztítlak, te ocsmány féreg, és nem bánom, hogy én is elpusztulok veled! ... Az utolsó pillanatban, amikor már készültem jobbra fordítani a volánt, hogy átrepüljünk a korláton, szükölve felsírt, mint egy husánggal vert kutya. A két gyerekét emlegette ... Egyszerre elmúlt az a halálba repítő, ujjongó jó érzés, ami úgy vitt, mintha testem se lett volna ... Hirtelen lelassítottam az iramot. Nem lehetek az ítéletmondója, a hóhéra, nem vihetem halálba. Azt a két gyereket nem tehetem árvává... Amikor leértünk a völgybe, sötét volt a képe és hallgatott. Nem vethetett semmit a szememre. Azzal bevallotta volna, hogy ismeri a bűnét Piri halálában. De hazaérkezésünk után mindjárt másnap megbosszulta magát. Az engedetlenségem miatt nem vezethettem többé személykocsit. A teherkocsikhoz osztottak be rakodónak, pedig a dolgozók esti iskolájában is érettségiztem, ennyire nem fokozhattak volna le. De nem éltem panasszal... Piri akarta, hogy tanuljak, a fejem jól fog, a számokhoz is értek, előbbre jutok, ha iskoláim lesznek. A jóslata be is vált. Áthelyeztettem magam a testvérüzemünkbe. Tíz esztendő óta én ügyelek ott a gépkocsiparkra. Vagy negyvenen dolgoznak a kezem alatt. — És mi történt azzal a Vernárral? — kérdeztem. — Ha jól emlékszem, autóbaleset áldozata lett. — Baleset volt csakugyan — felelte Bodnár. — Egy útkereszteződésen karamboloztak. Olyan sima úton, mint a tenyerem. Holtan húzták ki a roncsok közül. Nem vagyok vallásos ember, mégis azt mondom, hogy utolérte a sors keze... Szerencsére a sofőrnek, aki a helyemre került, semmi baja se történt. Bal kezének gyűrűs ujján, ahogy poharát köszöntésül felém emelte, megcsillant a karikagyűrű. — Látom, gyűrűt hord. Megnősült? — Nem akartam elbitangolni az életemet. Piri is úgy akarta volna, hogy családom legyen ... Két esztendővel halála után magamhoz illő lányt vettem el. Jól is éltünk. Az a nagy seb kezdett behegedni, nem mintha elfelejtettem volna Pirit. Igen elevenen élt bennem, már nem annyira a véremben, mint a gondolataimban, hogy ő tett emberré ... Dehát egy kereszt nem volt elég rajtam, újat rakott rám az élet, ugyanolyan nehezet. Terkával, a feleségemmel két nap alatt végzett egy méhen kívüli terhesség ... A gyűrűt hordom, hogy házasnak nézzenek. Nem akarok többé kalandokat, új asszonyt se. Meg vagyok így, magam, sok a munkám is, elfoglal. A hangja nyugodt és magabiztos volt, de a szeme, ahogy elfátyolozódott tekintettel a tó felé nézett, mást mondott, nem békességet és megnyugvást. Szomorú volt és tétova, mint az olyan embereké, akik nehéz úton járnak, és érzik, hogy még nem értek az út végére. i 1 : I i I
