Irodalmi Szemle, 1969
1969/1 - FIGYELŐ - Dobossy László: Egy mai író-moralista (Vladimír Páral: Katapult)
figyelő egy mai író-moralista Vladimír Páral: Katapult, Prága, 1967. A szerző alig néhány éve tűnt fel a cseh irodalomban, s máris a nemzetközi élvonalbá sodródott. Előző regénye — Vihar a lombikban címmel — Magyarországon is élénk sikert aratott: kétszeri kiadása gyorsan elfogyott, s — ami (szomszédos irodalomról lévén szó) vajmi ritka — a kritika is bőven foglalkozott vele, főként műfaji újításait méltatva. A legújabb Páral-regény pedig különösen alkalmas rá, hogy az író eddigi munkásságát és a vállalkozásában kifejeződő szellemi-erkölcsi magatartást tüzetesebben szemügyre vegyük. Ez a vegyészmérnökből lett szépíró arra készül, hogy öt regényben szemléltesse „a kielégülés ötféle módját“, vagyis a modern ember érzelmi helyzetét a technikai civilizáció világában. „Hol a boldogság mostanában!“ — ilyen és hasonló időtlen kérdések nyugtalanítják a Páral-könyvekben bábként mozgó figurákat, csupa műszaki értelmiségit, mérnököket, technikusokat, szervezőket, akik az írói görbetükör előtt korunk torzult hőseiként fintorognak. Az első regény — Teljesült vágyak vására címmel — az elégedettség groteszk s ezért leleplező, sőt elrettentő ábrázolását kínálja: olyan passzív hőst jellemez aprólékosan, aki jól érzi magát az elmechanizálódott munka és az u- gyancsak elmechanizálódott szabad idő gépies forgásában, s aki aggályosán irt ki életéből mindent, ami esetleg nyugtalaníthatná, vagy ami kizökkenthetné a normálisnak érzett állapotból; ez a Milan Renč a mindenbe belenyugvás, a szellemi elkényelmesedés mai példaképe: modern változatú csehovi hős. A második regény — a magyarul is megjelent Vihar a lombikban — ellenkező képletű alaprajzra épült hősei, akik — legalábbis bizonyos vonatkozásban, tehát felemás módon — aktív emberek kívánnak lenni, szexuális kalandok révén, gyakori partnercserével próbálják áttörni a rend korlátait; ám csakhamar je- lenkezik a csömör, az undor, a megszokás, az unalom, a spleen: visszahullás a hétköznapokba. Az erotikum tehát csak időleges kábítás, csődöt mondó kísérlet a teljes élet birtokba vételére; a lényeges dolgok körül tátongó ürességet nem lehet önámító pótlékkal betölteni. Van-e hát egyáltalán szilárd pont, ahol megvetheti lábát az erkölcsi normáktól (és illúzióktól) eltávolodott s egyre inkább csak bizonytalan közegben lebegő mai ember? Páral nemrég közölt harmadik regénye, a Katapult, már jelzi a választ, amelyet a moralizáló (ám korántsem szókimondóan elkötelezett) író a fölvetett kérdésre adhat. A szétporladó egyéniség — szerinte — azzal kristályosulhat megint teljessé, ha új értelmet és új szépséget talál olyan kipróbált társadalmi adottságban, mint a család, s olyan időtlen érzelmi töltekezésben, mint szeretet, megértés, bizalom. A menekvés tehát közelünkben van, csak észre kell venni, csak utána kell nyúlni, csak meg kell ragadni. A Katapult hőse, Jóst vegyészmérnök — megint egy szétporladó egyéniség — későn kap észbe, de még jókor ahhoz, hogy története (és bukása) példázat lehessen a jelzett erkölcsi elvek igazolására. Maximalista életigénnyel akar szabadulni a rendből, a megszokott keretből; apróhirdetések útján női ismeretségeket keres és talál, különböző típusokat, amelyek azonban egyben mégis azonosak: eszményként ugyanazt a rendet kínálják Jóst vegyésznek, amelyből menekülni próbál, ugyanolyan otthont, u- gyanolyan munkát, ugyanolyan rutint, ugyanolyan szürkeséget. Csapdába kerül tehát; a paradicsomba vágyik, s rögesz- mésen reméli, hogy valamiféle erő ellódítja, odarepíti..., de folyton visszahull, tehetetlenül. Be kell látnia, hogy „a paradicsom bizonyára olyan egyedüllét, amelyben az embernek választási lehetősége van“. Hiába veti meg azokat, akik nem vágynak el máshová, mint ahol laknak („az én hitem a repülés", „elszakítom helyjegyemet, s oda ülök, ahová akarok“) — fokról fokra, csalódásról
