Irodalmi Szemle, 1969

1969/9 - FIGYELŐ - Szíj Rezső: Jakoby Gyula művészete

Ezzel egyidejűleg végleg búcsút mond a grafikának. Csoportképeinek szereplőin többnyire boldog önfeledtség ömlik el, mintegy lázadásul, csak azért is, a súlyos körülmények ellen. Nem a szociális problémák előli menekülés következményeképpen, hanem

— a 30-as években — az önálló művésszé érett férfi önbizalma s nem utolsósorban a festői kifejezőeszközök biztonsága miatt, később pedig ama lelkierő révén, amely úrrá tette a legkétségbeejtőbb helyzeteken is (1945 után). Az utóbbi évtized képein megjelenik az irónia, nem Thomas Miann kedélyeskedésével, leereszkedő fölényeskedésével, hanem egy a világ szakadékai fölött megálló művész beavatottságával, aki megérti a minden dolgok hiábavalóságát, a lét végső értelmetlenségét, anélkül azonban, hogy cinikussá válna, vagy nyegleséget sugallna a nézőinek akár az irodalmi, akár a formai mondanivaló révén. Ilyen a világ, mondják utóbbi éveinek képei, de ha mást nem is igen tehetünk, azért ne veszítsük el az életkedvünket, még a humorérzékünket se! Viszont a humor se takarja el gondjainkat, mintha a felelősség elől menekülnénk! Tépelődő, vívódó gondolkodásából következik 'hol melankolikus, hol meg ironikus szemlélete, és újabb képein a groteszk elem föltűnése. Ebben a magyar festészetben sokszor hiányolt gondolati elem keres érvényesülést, s már ott bujkált a kezdet kezdetén, a Körmenet (1930) töpörödötté nyomott alakjaiban is. Számos alakját egyfajta „ruszti- kusság“ jellemzi, ennök irodalmiasított változata, a szabad, kötetlen életet idéző ka- maszos zamat. Alakjainak néha 'hetykén, néha fájdalmasan megmutatkozó közvetlensége, a formák etlrajzolása és időnkénti elvontsága, máskor csak jelzésszerű megjelenítése kétkedő filozófiai háttérre utal. Csúfondárossága gyakran befelé vérző érzelmi nyugtalanságot takar. Ebből érthető, miért Jut akkora szerephez egyik-másik képén a képzelet torzító ereje, holott ez elsősorban a tgyermelkrajzokra, a meseíllusztrációkra, valamint a naiv festőkre jellemző, akiktől pedig Jakobyt ég és föld távolsága választja el. E torzítás nem abból a világérzésből következik-e, amely elfogja az időben előre lépő s a világ végső értelmetlenségét fölfogó művészt, aki a korszák „vanitatum vani- tas“-ára a maga módján, képi úton úgy válaszol, mint Jakoby teszi az utóbbi évek festményein?

A sokat kínlódó alkotók típusához tartozik. Nehéz küzdelem árán érlelődnek képei, miközben sok kép esik áldozatul önemésztő kritikájának, már ami a félig vagy majdnem kész kép sorsát illette, tehát a festő elégedetlenségének, amivel nézte alakuló vagy már elkészült műveit.

De bármennyit vajúdott is, szinte minden képén ott ragyog a rátalálás fölötti öröm, amit az alkotó érez, ha kínnal, vagy anélkül világra hozta művét. S ragyog az alkotás öröme még azokon a képein is, amelyeket keserves küzdelem után, ellankadva és újra nekigyűrkőzve fejezett be. Hány képet festett át, csak ő tudja, s azt is, mily sok képe állt sokáig félretéve, míg újra kézbe vette, mert közben „pihent“, elmélkedett, a mélyben érlelte, hogy aztán jól megoldva befejezze. Nyugalmat nehezen találó lelke diktálja a hol bambán, magamegadón, hol fürkészőn néző emberi és állati figurákat, az imbolygó. házakat; az utóbbiakat már annak a jeléül, hogy a hagyományos térátorázolás nem elégíti ki. A rálátásos nézet is föltűnik némelyik képén, anélkül, hogy a teret síkszerűvé lapítaná. Ennek megfelelően egyi^másik alakja a levegőben úszik, s egyébként is sok minden áll „feje teitejére“ újabb képein. A nyakatekert mozdulatok, a táncos, ritmikus lejtések nála nyilvánvalóan összefüggnek a modern zene iránti vonzódásával is. Nem véletlen, toogy annyira szereti Orff Carmina buranaját, ezt a száraznak éppen nem mondható germán muzsikát, melyben egyszerre csap föl a jókedv a gregorián zsolozsmákkal, a mise áhítata a boszorkányéjek ördögi 'hangulatával, a lélek templomi csöndje frivolul ható rikoltásokkal, a csavargó világ táncritmusaival, ennek megfelelő ihangszínekkel, így utalva a világvéghangulatra, a valóságra és a válságra, a mai ember érzésvilágát meghatározó belső és külső tényezőkre.

Fintorai egyszerre emlékeztetnek egy okos, de kissé vásott kölyök grimaszaira és egy érett korú férfiú kesernyés bölcsességére, ugyanakkor nélhány képe megrendítőn fejezi ki a lélekben lezajló, a mindenki elől edrejtett és senki másra nem tartozó tragédiákat. Egyik 1957-ben festett képén a földön látjuk, esett állapotban, elfordulva a festőállvány üres vásznától, hilbás 'kezére támaszkodva, a másikban ecsetjét tartva. Egyik ismerős ikislány, mikor a iképet meglátta, ezt kérdezte a művésztől: „Gyula, leestél?“ S valóban, az ember elesettségét, a végső kérdésekben mindig magára maradó, egyedülvalő ember porba omlását kevesen fejezték ki megrendítőbben, mint Jakoby