Irodalmi Szemle, 1969

1969/9 - FIGYELŐ - Szíj Rezső: Jakoby Gyula művészete

ezen a képen (A festő fekete macskával, 1957). A képen csíkozó pirosak a vér képzeteivel árnyékolják a tragikus látványt, melyet a leesett festő és környezete nyújt. Ez a magánosság éppúgy jellemzi Jakobyt, mint az is, hogy folyton kereste az emberekkel való kapcsolatot, de mert többnyire önmagát kereste, igazi, mélyebb barátság a régi kassai mesterek közül csak Jassusch Anitáihoz fűzte ,a mai fiatalok közül pedig Eckerdt Sándorhoz fűzi. Önarcképsorozata a legjelentősebbek közé tartozik a magyar piktúra hasonló vállalkozásai között, ha mennyiségben nem olyan gazdag is, mint a Holló Lászlóé. Számos alakjának arcvonásaiból is kiütközik a magáé. Akik ismerik őt korabeli fényképekről, még a pádon ülő Pirosruhás lány (1950) arccsontjaiban is a festő vonásaira ismernek. Bizonyítja ez azt is, hogy mennyire önmagán keresztül lát mindent, mint vérbeli lírikus festő, aki éppen ezért „csak“ festő, és semmi más. De éppen ez az, ami oly ritka a korban, amelyben a kiagyaló erőlködés lép a spontán művészi tehetség helyébe. — A festő fekete macskával című képtől nyílegyenes az út újabb képeinek groteszk elemeiig, ahova meg kellett érkeznie a magával és a világgal viaskodó embernek, még ha ez szüntelen belső háborgás, tépelődő vívódások formájában zajlik is le. Mert Jakoby kifelé nem forradalmár lélek, inkább meditáló típus. Elégedetlensége, önmagával folytatott pörlekedései, érzékeny természetének indulatai festményein a formák idegességében mutatkoznak ímeg. Kép és egyéniség, illetve a stílus és az ember egysége sajátos, egyéni módon nyilatkozik meg. Élénk színei is egy érzelmektől erősen befolyásolt művész lelkiállapotának hű kifejezői. Vonaljátéka is ennek megfelelően izgalmas, pihenést nem ismerő. Mikor elkezdi a festést, csak homályosan él a tudatában az, amit akar. De ha célba ért, tudja, merre járt, s miért ért oda, ahová megérkezett. Lassan halad munka közben, de a befejezés rendszerint könnyen és gyorsan következik be. A látszólagos semmittevés alatt a mélyben elkészült a mű, s aztán a végén minden megy magától. S ez így volt attól kezdve, hogy kiforrott a tehetsége. Első lépésein túljutva, a festést a plein air jegyében folytatta már 1930-tól kezdve, olyan egyéni ízekkel, olyan — csak reá jellemző — ecsetkezeléssel, ami végül egyéni stílusát kialakította. A nagybányaiakat jellemző zöldből kevesebbet merített; zöldjei opalizálnak, szürkéi gyöngyházszerűen csillognak, virítanak a pirosak, füstölögnek a feketék, s köz- bül léipten-nyomon kivillannak a szürkés fehérek. A tárgyak fölületét apróbb foltokkal lazítja föl, nem síkszerűen, nem élesen választja el egymástól, hanem vibráló átmenetekkel: ezáltal is fokozva az összhatás izgalmát. Sohasem vázlatszerű és nem spekulatív a valóság rovására, még ha helyenként elvont is a tárgyi 'motívum. A kortárs festői irányoknak saját képére váló átgyúrásával adja meg festészetének sajátosan lírai egyéniségét, amelyen belül újabb szakaszt az utolsó évek termésével vágott, amikor ember és tárgy megjelenítésén a már említett groteszk vonások megjelentek. Ezeken a képeken a színek és formák láza semmit sem csökkent. Az árnyékok a szórt világítás ellenére is föltünedeznek, nem annyira a valóság hűséges elemeiként, mint inkább a kompozíció képalkotó színfoltjaiként (Hegedűs a házak fölött).

1959-i budapesti kiállításán egyik kritikus azt írja róla, hogy a „szlovák couleur locale legintenzívebb kifejezője“. Talán mondanunk sem kell, hogy ha ilyesmiről beszélni lehetne — mint némelyik imagyar és szlovák festő esetében lehet is —, akkor Jakoby képein megfelelő művészi átlényegítéssel az etnográfiai-földrajzi (táji) motívumoknak és színiképzeteknek is föl kellene merülniük. De nem hogy a Tátra, a Vág vagy a Garam völgye, vagy akár a Felföld műemlékei nem jelennek meg képein, hanem még a kassai Várhegy sem. A kiskocsmái kerthelyiségek sem helyi színezetűek, úgy, mintha másutt nem lehetne ugyanolyanokkal találkozni. Ez mondható a napfényben fürdő parkok lombjaira is. Jakoby helyét színvilága és motívum/tára, festői látása és részben előadásmódja a hazai posztimpresszionizmus nagyon erős koloritú mesterei között jelöli ki. Legkevésbé társítható a felvidéki festészet komor hangulatú 'képviselőivel.

Jakoby sajátosan „csak“ festő, mert grafikája nincs; tucatnyi mozaikja pedig — aminek fele Kassa városában látható — mégiscsak a „kiegészítő szín“ szerepét játssza életművében. A magától születő egyszerű közvetlenség — ez a művészet, mondotta Hollósy Simon. Tudjuk, nem egészen így van, s a técsői mester igazságmomentumát Jakoby művészete azzal oldja meg, hogy a magától születő komplikált közvetlenség is

— művészet lehet. Nem komplikált-e a kompozíció, mikor látszólag nincs is, és mégis minden a helyén van a képen, elképzelés ölt testet s öltözik költői rendbe rajta?

Művészi egyéniségére az a szerénység a jellemző, amely gyakran fordult önmaga ellen. Nem szívesen válik meg képeitől; a pénz különösebben sohasem izgatta. Gyak-