Irodalmi Szemle, 1969
1969/9 - JEGYZETEK - Szalatnai Rezső: Az új költészet buktatói
Remélem, hogy ezek után Szalatnai Rezső (és az is, akit esetleg sikerült meggyőznie vélt igazáról) megbízhatóbbaknak tartja adataimat, és nagyjából beéri az azokból kiderülő magyar fordítástöbblettel (szemben a magyarból csehre és szlovákra történt fordításokkal), amelyet a különböző átültetések esetében kb. 500-ban s a különböző közlések esetében megközelítően 1000-ben határoztam meg. Ezekkel a sorokkal tartoztam annak a névtelenségben maradt glosszaírónak is, aki a budapesti Nagyvilág júniusi számában röviden ismertette fordításstatisztikai közleményemet, és „érdekes és alapos tanulmány“-nak tartja. (1969. aug.) Fügedi Elek Versolvasó vagyok, vagyis kiváltképp szeretem a verset, az irodalmi szépség és erő legtöményebb megnyilvánulását. Mennyit tud közölni csak egypár sorban is a költő! Akár a prózaíró egy egész novellában vagy regényben. Egyszerre és hirtelen villan a verssor, megállapít, irányít, vezet, fölemel, hangulatot áraszt, más irodalmi műfaj ezt csak hosszú oldalakon, körülményesen, óvatos szóépítéssel éri el. Csak a muzsika hatása hasonlatos a verséhez, az olyan közvetlen és teljes élmény. De a költő nemcsak a zenei szépség erejével tud szólni, hanem a társadalmi bajok és a nemzeti igazságkeresés lázával is. S mennyivel teljesebb az ilyen líra: megdöbbenti az embert, elvezeti a lét forrásaihoz, az emberi eszmélet és igazságkeresés kiapadhatatlan vizeihez. Ilyen társadalmi és nemzeti igazságkeresés jellemzi például a magyar lírát, de ez jellemzi Közép-Európa minden nemzetének a költészetét. Ami versben száll, mindig magas röptű, mindig szabad, mindig messze vivő. Ez a magyar és nem magyar versélmény. Érthető, hogy a szlovákiai magyar vers termőtalajától elsodort ember különös érdeklődéssel olvassa régi, szűkebb hazája új líráját. A verset hívő lélekkel, szomjasan, várakozva, gyermeki ösztönökkel veszem kézbe; látni, hallani akarom szülőföldem visszhangját; ízlelni kívánom a szlovákiai magyar társadalom tömény párlatát, a kortársi vallomást azokból a völgyekből, amelyekben én is életem szép részét töltöttem el. Mit mondanak a fiatal költők? Sajnos, minderről semmit. Akár verskötetben, akár a Hétben, akár az Irodalmi Szemlében olvasom verseiket, szomorúan, csüggedten hagyom abba. A próza, a cikkek, ismertetések a szlovákiai magyar problémákról szólnak, a versek azonban ezt a mondanivalót messze elkerülik. Ez az első, amin megütközik az ember. Az ifjú magyar lírikusok Szlovákiában nem járják a magyarság útját; nem lélegzenek se Pozsonnyal, se a vidékkel, sem Gömörrel, sem Nógráddal; nem éreztetik Érsekújvár ízét, a Sajó vizét, Léva piacát, Kassát. A szlovákiai magyar költészet valaha éppen a táji és társadalmi valóság tükrözésével vált jelentőssé, külön hanggá a magyar líra egységében. Gondoljunk csak Győry Dezső és Mécs László verseire, egész költői gyakorlatukra! A mai versekből mit sem tudunk meg korunkról és helyzetünkről, vidékeinkről és társadalmunkról. Az irodalom szinte kettéhasadt: a próza felveti a magyar társadalom kérdéseit, s művészi igénnyel ábrázolja a valóságot; a fiatalok lírája ellenben messze elkerüli azt, jóformán megtagadja, mégpedig egységesen, mintha tüntetne vele, mintha előzetesen megállapodnának abban, hogy a valóságról nem énekelnek, ezt elutasítják. Nincs nemzetiségi élményük? Van, hisz táborozásokon, ankétokon, hozzászólásokban vállalják a kisebbségi gondot, s nem akarnak elszakadni az előttük járó nemzedéktől, ami nagyon tragikus volna. Egyelőre azonban elszakadAz új költészet buktatói
