Irodalmi Szemle, 1969
1969/1 - HAGYOMÁNY - Krammer Jenő: A pedagógus Kemény Gábor
sikerült realizálni könyvkiadványokban, állandó nevelői folyóiratban a kitűzött feladatokat, legalább évente egyszer egy-egy évkönyv adjon képet a munkáról, és tűzze ki a további célokat. Az első (s egyszersmind egyetlen) ilyen Pedagógiai Évkönyv 1937 végén jelent meg az 1938. évre.12 összeállításán meglátszik, hogy a szerkesztők kínos gonddal, talán túlzott lelkiismeretességgel és óvatossággal törekedtek arra, hogy ne manifesztálás, hanem elvégzett komoly munka tükrözése legyen ez az évkönyv. Munkatársai között találunk cseheket, szlovákokat, németeket, magyarországi és csehszlovákiai magyarokat. A szokásos optimizmussal hirdetik, hogy a legközelebbi évkönyvet, az 1939- est kétszer akkora terjedelemben jelentetik meg, és a munkába bevonják — a Duna- völgyi Pedagógiai Szemle terveinek megfelelően — a szomszéd államok pedagógusait is. Az anyag ígéretesen gyűlt is mindenfelől, de a megjelenésre az 1938 őszén bekövetkezett események miatt már nem kerülhetett sor. A sors iróniája, hogy az egyetlen Pedagógiai Évkönyv Kemény Gábor közreműködése nélkül jelent meg, pedig az elgondolás félreismerhetetlenül az ő tervezéseinek gyümölcse. Küldött ugyan egy közleményt, amely két megjelent könyv bírálataként (Várkonyi, Érseky) a szelekció kérdésével foglalkozik, mivel azonban az Évkönyv az elgondolás szerint egy bizonyos fajta egységfrontba kívánta tömöríteni nemcsak a szlovákiai, hanem a szomszéd államok haladó pedagógusait is, a szerkesztő — fájó szívvel — lemondott e polémikus írás közléséről. Pedig tökéletesen igazat kell adnunk Kemény Gábornak, aki erre reflektálva közvetlenül a Pedagógiai Évkönyv megjelenése után (1937. dec. 29-én) így ír: „De ezen ne búsulj, ezt a kis lelki horzsolást én már előre kihevertem. Inkább azt szeretném Veled megértetni — s ez biztosan nagyon könnyű lesz —, hogy a szelekció szociális érvényesítésén múlik, van-e valami értelmük a képes- ségi és pszichotechn(ikai) vizsgálatoknak. Ezen a kérdésen egészen végig kell nézni, de leginkább a szociális érvényesülés szempontjából, s ez az, amit — itt nehéz megcsinálni, s ha Nektek fontos látni a csehszl.-magyar ped. szemp.-ból, mi történik itt, a pedag.’ szempontjából, ésp. a magyar ped. szempontjából, fontos, hogy értékelése is legyen annak, ami itt történik."13 Ez a levélrészlet jellemző Kemény Gábor ügyszeretetére, nála egyéni szempontok, egyéni hiúság, egyéni elkedvetlenedés sohasem jöttek számításba: minden idegével, egész lényével a demokratikusabb, szociálisabb, igazabb embernevelés megvalósítását kívánta szolgálni. Ezért fordult figyelme és szeretete a gyermek, a felnövekedő nemzedék felé. Ismert tény, hogy Nagy Lászlót és a magyar gyermektanulmányozás ügyét kezdettől szívébe zárta, és mindvégig hűen kitartott mellette. Nagy érdeklődéssel figyelte a szlovákiai magyar ifjúság mozgalmait és megnyilatkozásait is. Hiszen ez az ifjúság valóban egészen új helyzetbe kerülve eleinte önmaga kellett, hogy saját élettervét kialakítsa. Ezért páratlanul tanulságos olvasmány a Losoncon megjelenő A Mi Lapunk ifjúsági folyóirat 10 esztendejének (1922—1932) tanulmányozása. E folyóirat beszédesen tükrözi, hogyan talál magára egy olyan ifjúság, amely a történelmi események folytán egészen más, megváltozott körülmények közé kerül, s így viszonyát az új államközösségben élő népekkel önmagának kellett kialakítania, mert szülei, nevelői, a felnőttek még nem tudtak belehelyezkedni az új helyzet követelte emberi magatartás kereteibe, a hivatalos nevelés pedig nem foglalkozott a felmerült, merőben új problémák megoldásával. Nem csodálható tehát, hogy egy középiskolások számára szerkesztett ifjúsági lap lassanként Csehszlovákia, de bizonyos mértékben a többi államban élő magyarság legérdekesebb, szinte példamutató orgánumává lesz, amelyben magyarországi neves írók, tudósok is megszólalnak (Móricz Zsigmond, Györffy István, Kodály Zoltán s mások), s amely bátran hozzányúl a nagy problémákhoz, és megoldani készül őket: a nemzetiségi kérdést, a szociális kérdést, az ifjúság kérdéseit. Kemény Gábor, aki Csehszlovákiába jötte előtt már több mint tíz évig kénytelen volt nélkülözni az állandó közvetlen nevelői kapcsolatot az ifjúsággal, természetesen egész pedagógusi lényével rezonált minderre, s mindvégig szeretettel figyelte a fejlődést. Különösen a Szalatnai Rezső vezette pozsonyi Móricz Zsigmond (tanítóképzői) önképzőkörrel építette ki a kapcsolatát, s ezt még 1938 után is fenntartotta, amikor az ún. Szlovák Államban ez az ifjúsági intézmény, hűen hagyományaihoz, a vox humana őrzője és fejlesztője maradt. Azt hiszem, a legsötétebb években ez a kapcsolat jelentett Kemény Gábor számára komoly vigasztalást. Hiszen a tanítás, az ifjúsággal való közvetlen foglalkozás 1922-ben történt nyugdíjazása után nosztalgiaként élt benne. Erről vall egyik, a negyvenes évek elején írt levelében:
